Tudatlanság

4. fejezet

Zaklatottan mentem vissza a szobámba. Van egy gyilkos a NAP falain belül. De ki lehet az? Egy beteg? Hogyan képes észrevétlenül véghez vinni a gyilkosságokat? Vagy inkább egy ápoló, netán egy nővér? Az megmagyarázná; hogyan mozog gond nélkül az intézetben.
Egy biztos: mostantól senkiben sem bízhatok.
De mi van Rebeccával?
Beszélnem kell vele!
Leadtam a titkos kopogó kódot az én "kedvenc" ápolómnak.
-Mi van?! -Mr. Genyó nem túl kedvesen förmedt rám.
-Gondoltam megkérdezem, hogy vagy...mégis mit gondolsz?! KI KELL MENNEM! -a vége hisztérikusra sikeredett.
-Nem rég voltál kinn.
-Beszélnem kell a barátnőmmel! -idegeségemben a falat kapargattam.
Vajon milyen időközönként gyilkol a gyilkos? Ki lesz a következő? Rebecca? Jonas? ÉN?!
-Fontos! -a kezem megindult felé, de félúton megálltam. A betegek és az alkalmazottak nem érintkezhetnek egymással, csak különleges esetekben.
-És az engem hol érdekel?
-Élet-halál kérdés!
-Nálatok minden az!
Nálatok. Mármint nálatok, őrülteknél. Ez azért fájt.
-Nem foglak békén hagyni, ha nem engedsz el! -fenyegettem.
-Jobban tennéd, ha vigyáznál a szádra! -az ápoló becsapta az ajtót.
-Rohadt szemétláda! -az ajtót püfföltem.
-Ha nem fejezed be, hozok egy nyugtatóval teli injekcióstűt!
Dühösen a matracra vetettem magam. A plafont bámulva hisztiztem. Valahogy el kell jutnom Rebeccához, hogy beszéljünk!

Fél óra múlva egy kész tervem volt, csak ki kellett viteleznem.
A homlokom a hideg ablaküvegnek nyomtam.
Rajta, kislány! Ennél rosszabbat is túléltél már!
Az ajtóhoz sétáltam. Letérdeltem és az ujjammal lenyomtam hátul a nyelvem.
Az öklendezésem hangjára berontott a szobámba az ápoló.
Összegörnyedtem, hogy ne lássa; mit tettem az ujjammal.
-Bolond nőszemély! -az ápoló átfogta a derekam és felhúzott.
-Irány a mosdó!
Ha megérzem a hányás szagát könnyen hányinger jön rám, ezért gond nélkül lehánytam az ápoló lábát.
-Neeee! -elkésett, a gyomrom tartalma már a nadrágján vírított, pont ahogy terveztem. Nem vagyok rá büszke, de ilyen szűk körülmények között, kevés lehetőséggel ennyire futotta.
Az ápoló becipelt a női mosdóba.
-Mi bajod?
Kedvesebben is kérdezhette volna, éppen a gyomrom köszön vissza a padlóról...
-Én hányásra tippelek, de...lehetséges, hogy tévedek... -nagyot nyeltem. Ennél jobb ötletem is volt már...
-Csak a baj van veled!
-Tudod mit?! Egyedül jobban boldogulok! -ellöktem magam tőle.
-A szabályzat szerint...
-Akarod, hogy megint lehányjalak?!
Ez ráébresztette a helyzetére.
-Ha van valami, ordíts!
Engedelmesen bólintottam.
Végre kiment.
Gyorsan összeszedtem magam és kilestem az ajtón. Az ápoló bement a szomszédos szobába, a férfi mosdóba.
Kisurrantam és végigrohantam a folyosón, egyenesen Rebecca szobájához.
Összesen nyolc lakófolyosó van, mindegyiken hat ajtó.
Rebecca szobája az én folyosómat keresztező folyosón van.
A másik folyosón járőröző ápoló miatt lassítottam, mielőtt befordultam. Nem akartam gyanút kelteni.
-'napot! -szerencsére a hangom nem remegett meg.
-Hova-hova?
-Rebeccához. Beszélgetni szeretnék vele. A terapeutánk ajánlotta a dolgot.
-Tíz perc, maximum.
-Köszönöm.
Hamar megtanultam, hogy a NAP dolgozóival nem lehet alkudozni.
Rebecca a szobájának közepén ült, törökülésben. Magában motyogott.
-Szia! -köszöntem félénken.
Rebecca megfordult.
-Mit keresel itt?
-Megtudtam, hogy Adam is...
-Meghalt? Tudom.
Oké! Ez kissé bizarr.
-Meggyilkolták.
-Ugyanaz tette. -Rebecca magabiztosan beszélt.
-Honnan veszed?
-Mondták. A szellemeik.
-Szerintem meg kéne keresnünk a gyilkost, mielőtt ő talál meg minket.
-Tévedsz.
-Mi?! -nem Rebeccával volt a legkönnyebb beszélgetni.
-Nem kell megkeresni.
-De hát mi is veszélyben vagyunk!
-Csak ne kelts fel tűnést!
-És reméljem, hogy a gyilkos nem talál meg?! -akadtam ki. Ha sokat hangoskodom be fog jönni a folyosóőr.
-Nem fogok gyilkost hajkurászni. -jelentette ki Rebecca.
-Inkább szellemekkel csevegsz?
-gúnyolódtam.
-Törődj bele!
Vérig sértett ezzel a kijelentéssel.
-Nem teszel semmit?
-Élem az életem.
-Ameddig meg nem halsz...
Kiviharzottam a szobából.
Pechemre beleütköztem a kedvencembe.
-Mindenhol kerestelek! Tudtam, hogy átversz!
-Még sem tettél semmit sem ellene. -fel voltam paprikázva, ezért mertem bepofázni.
Az ápoló erősen megragadta a karom és bevonszolt a szobámba. Ma elég sok szabályt megszegtünk, mindaketten.
-Mostantól wc-re sem engedlek ki!
Becsapta az ajtót.
Legalább a hányásomat feltakarította.
Lefeküdtem a matracomra.
Mennyire szánalmas, ha az ember otthonaként tekint a cellájára?
Mert én most be voltam zárva a személyes börtönömbe, az "otthonomba".