Tudatlanság

3. fejezet

Hideg verejtékben fürődve ébredtem fel.
Zihálva másztam le a matracról.
Nem emlékszem sokra az álomból csak töredékekre.
Be-bevillan az elrablóm képe.
Megrázom a fejem és elhessegetem magamtól az emlékeket.
ÉN NEM AKAROK ERRE EMLÉKEZNI!
Ha már izzadt vagyok...
Elkezdtem tornázni.
Régen imádtam tornázni.
Bemelegítettem, majd neki álltam megcsinálni pár gyakorlatot. Segített lenyugodni.
-Reggeli! -szólt be egy ápoló a szobámba.
Éppen csukott szemmel nyomtam le magam spárgába.
-Kihagyom! Helyette vennék egy fürdőt.
-Rád fér. -gúnyolódott az ápoló, de figyelmen kívül hagytam.

Elmentem a közös fürdőrészbe. Az ápoló a bejáratig kísért el.
Máskor is csináltam már azt, hogy reggel fürödtem le. Olyankor nincs senki. Elég frusztrálok másokkal zuhanyozni, ha választófal vagy függöny sincs.
Bent levetkőztem és a zuhany alá álltam. Végre egy kis kényeztetés.
Vizes hajjal léptem ki az ápolóhoz.
-Sokáig tartott. -mormogta.
Páváskodva elsétáltam előtte.
Leszarom a véleményét.
Visszamentünk a szobámhoz.
-Aprópó! -az ápoló neki dőlt az ajtófélfának. -Anyád látogatási engedélyt kért. Ha minden jól megy, akkor délután találkoztok.
Mosolyogva fordultam az ápolóhoz. Hirtelen nagyon megkedveltem.

Tűkön ülve vártam az ellenőrzést. Mikor jön már anya?
Végre kinyílt az ajtó.
Felpattantam.
-Látogatód van!
Gyermeki lelkesedéssel siettem kifelé a szobából.
A látogatásokhoz külön szobákat használnak a NAP-ban. Erre a célra használt szobába siettem be éppen. Szükségem van valakire, aki nem úgy néz rám.
-Szia, Mama! -a karjaiba vetem magam.
-Szervusz, Kincsem! -anya a hajamat cirógatja.
Mélyen beszívom az illatát. Pézsma és narancs.
Imádom.
-Jól érzed magad?
Elgondolkodom ezen a kérdésen. Igazából, hogy érzem magam?
-Nem tudom...olyan...furcsán...
Anya ijedten vizslatja az arcom.
-Mama?
-Üljünk le!
A székhez húz. Engedelmeskedem. Egész életemben mást sem csináltam. De anya az egyetlen, akinek szívesen szótfogadok.
-Mesélj! -anya a kézfejemet dörzsölte.
-Miről?
-Fejtsd ki, hogyan érzed magad!
Félredöntöttem a fejem.
-Meghalt az egyik csoporttársam, de nem érzek szomorúságot.
-Mit érzel?
-Közömbösséget. Az a lány folyton gonoszkodott velem. De nagyon régóta nem vettem tudomást róla.
Anya hümmögött.
-Értem.
-Mama, minden oké?
-Persze, Kicsikém! -anya végigsimított az arcomon. -Összevesztél mostanában valakivel?
-Nem... -nem értettem, hogy miért kérdezi.
-Rendben. -anya az egyik tincsemet csavargatta.
-Mi az, Mama? Te, hogy vagy?
-Jól...csak hiányzol. -anya szeme könnybe lábadt.
-Te is nekem. -durván másfél éve csak akkor láthatom anyámat, ha megengedik.
-Kicsim... -anya a szájat rágja; ezt akkor csinálja, ha valami aggasztja.
-Igen?
-Hallottál...a...a másik csoporttársad balesetéről? Tudsz róla valamit?
Másik csoporttársam balesetéről?
-Hogyan?!
-Nem tudtál róla. -nem tudom eldönteni, hogy anya csalódott vagy megkönnyebbült.
-Ki az? Mi történt vele? -újabb és újabb kérdéseket akarok feltenni.
-Valamilyen Adam.
Lehet, hogy ez csúnya dolog, de örülök, hogy a csoporttársaim közül ő sérült meg.
-Mennyire súlyos?
Anya értetlenül néz rám.
-Eléggé, hiszen meghalt.
Elakad a lélegzetem.
Hogy mi van?! Mi a fene folyik itt? Még egy csoporttársam halott? Leáldozott a Jupiternek, vagy mi van?!
-Hogyan...? -a hangom elcsuklik.
-Kivágták a nyelvét.
Szaggatottan szívtam be a levegőt.
-Ki képes ilyesmire? Egyáltalán, hogy lehetséges ez itt, ezen a helyen, Mama?
-Egy tükörszilánkkal tették. Azt hallottam, hogy lehetséges feltételezésnek tartják, hogy Adam intézte el azt a szegény lányt, majd valaki bosszút állt rajta.
Nem is tudom... nekem sántított a dolog.
-Figyelj! -anya megszorította a kezem. -Légy nagyon óvatos! És most inkább kerüld az embereket.
-Rendben.
Nem rossz tanács, hiszen úgy tűnik valami pszichopata a csoportomra vetett szemet és most egyesével akar legyilkolni minket. De miért?