Tudatlanság

6. fejezet

Éberen feküdtem a hátamon.
Véletlenül elszunnyadtam egyszer, de szerintem csak pár percig tartott míg fel nem ébredtem.
Minden neszre összerezzentem.
Végül már nem bírtam tovább ezt a feszültséget, hogy minden izmom görcsösen feszül, és felpatttantam a matracról, majd elkezdtem fel-alá járkálni a szobámban.
Mi tévő legyek?
Tehetetlenül estem neki a falnak.
Keserű dühvel vágtam hátra a fejem.
Pfsziii...katt!
Sziszegő hangot hallottam, ami egy kattanással ért véget.
A fal, aminek támaszkodtam egy leheletnyit besüllyedt.
Érdeklődve fordultam meg.
Mi a fene...?!
Az ujjaimmal óvatosan beljebb nyomtam a falat; az engedett és hamarosan egy 45cmx45cm -es nyílás jelent meg.
Hitetlenkedve bújtam be a koromsötétbe.
Vajon hová vezet?
Nem tudom pontosan, hogy mennyit másztam, de egyszercsak megtorpantam.
Valamilyen akadályba ütköztem.
Kitapogattam az akadályt. Sima felületű volt. Elkezdtem felfelé tapogatózni. Rácsokra fonódtak az ujjaim. Finoman mozgattam felfelé és lefelé. A rács megmozdult és kinyitottam. Felmásztam. Enyhe fuvallat lengette meg a hajam. Hm. Ez biztosan a szellőző. Így már értem, hogy miért nem volt áporodott szag a titkos folyosón.
Immár a szellőzőben kuszva haladtam előre.
Nagy valószínűséggel a gyilkos is ezt használja. Rábukkanhatott egy titkos ajtóra, mint én, és a szellőzőre, így bármikor és bárhol megjelenhetett.
Mintha órákat másztam volna, de lehet, hogy csak percek voltak. Közben leágazásokat is találtam, de én csak egyenesen mentem. Nem akartam eltévedni.
Pár perc kétségbeejtő változatlanság után egy szobához vezetett az út. Nem láttam át a rácsokon, mert még plusz egy rács volt rakva az előzőre merőlegesen.
Könnyen kinyílt, mert valaki már felfeszítette előttem. Baljóslatú érzés töltött el. Jártak már itt előttem.
Halkan puffanva értem földet. Felálltam a térdelésből és igyekeztem hozzászoktatni a szemem a félhomályhoz.
A fejem fölött pislákolt a neoncső.
Égett hús szaga terjengett a levegőben.
Végigfutattam a tekintetem a szobán és a bal oldalon, az ajtótól távolabbi sarokban megpillantottam egy sötét alakot.
Közelebb mentem.
Az égett szag erősődött.
Elég közel voltam az alakhoz, hogy lássam; durván megégett.
Bárki is volt az, már meghalt.
Megkerestem a szobában az egyetlen személyes tárgyat, amivel azonosíthattam az illető kilétét.
Tőlem nem messze magányosan ált egy szivacslabda.
-Jonas... -suttogtam.
Ekkor kivágódott az ajtó.
Ijedten összerezzentem és űzött vadként hátráltam az ajtótól.
-Te! -egy nagydarab ápoló rám ripakodott. Szeméből sütött a gyűlőlet.
-É-én...é-én...ne-em...ne-e-em én... -a hátam nekiütközött a falnak. -Kérem... -leheltem.
Az ápoló megragadta a karom és behúzott egyet nekem.
Éles fájdalom hasított az arcomba, aztán felkúszott a koponyámba, nyomában zsibbadtsággal. Behunytam a szemem, hogy csökkentsem a fájdalmat, erre elkapott a sötétség és magába szippantott.

Felébredtem, de a szemem nem nyitottam ki.
Csukott szemmel próbáltam felmérni a helyzetem.
Az arcom valami puhába nyomódott, de ahol az ütést kaptam még mindig sajgott.
Egy ember szuszogását hallottam, egyébként semmit.
Óvatosan résnyire nyitottam a szemem. Kukkucskáltam, de fehérségen kívül nem sokat láttam.
-Csak nem felébredt, Csipkerózsika?
Sajnos nem a kedvenc ápolóm gúnyolódott velem. Engem is meglepett mennyire vágytam a piszkálódására, az ő piszkálódására...
Felkeltem, hogy annak a szemébe nézhessek, aki beszólt nekem.
-Megütött. -mondtam, mikor felismertem a nagydarab ápolót.
-Egy gyilkos megérdemli.
-Szabályt sértett. -a hangom érzelemmentesen csengett.
-Mindenki úgy tudja, hogy önmagadat bántottad, mikor rádöbbentél, hogy mit tettél.
-Nem én tettem.
-Dehogynem. -végre a szemembe nézett. Magabisztosság fénylett benne. Biztos volt az igazában. -Az összes csoporttársad megölted!
Meglepett a feltételezés.
-Hogy mi?!
-Mindenkit! -kiköpött egyet oldalra.
A homlokom ráncoltam.
-Rebecca... -kezdtem.
-Komplikáció lépett fel és az orvosok nem tudták visszahozni.
Összeszorult a torkom. A szememet könnyek égették.
Felhúztam a térdem és átöleltem.
-Az nem lehet... -a könnyeim hullottak, mint a záporeső.
-Te tetted!
Azt még érettem, hogy miért gondolja, hogy megöltem Jonast. Én találtam rá a holttestére, de a többiek...
-Miért pont én?
-Te gyilkos vagy. Ezért vagy itt. Ölsz, aztán elfelejted. -csupa megvetéssel beszélt rólam.
ÉN?! Gyilkos volnék? Lehetséges? Olyan sok mindenre nem emlékszem...
A fejem a térdeim közé szorítottam, úgy pityeregtem. Hogy Rebecca miatt vagy magam miatt nem tudom, csakhogy egy idő után a gondolataim más fordulatot vettek és az én meggyötört elmém felváltotta őket emlékekké...