Candy Floss

2 Fejezet

Nem tudom meddig lehettem kiütve, de mikor magamhoz tértem már világos volt. A nap nem járt még magasan, de így is dög meleg van! Lassan kissé fájó fejjel ültem fel... vagyis ültem volna, ha hirtelen nem hajol fölém egy szőke hajú srác, akinek kissé kreolos bőrszíne van mintha már most eleget barnult volna, eddig a nyár még csak most kezdődik igazán. Egy apróbb fej összekoccanás lett a következmény. Felszisszenve dőltem vissza majd újra próbálkoztam a felkeléssel ezúttal sikeresen. A srác is fogta a fejét és eléggé gyilkos tekintettel méregetett engem. Nemsokára megpillantottam a kezében a telefonomat is. Ki a franc ez és mi az istent keres nála a mobilom?!!

- Az istenit is fáj tőled a fejem! – rivall rám a srác mire szeppenten pislogom.

- Nem én hajoltam a másik fölé...- mormogom csendesen és nézem a fiút. – Mit keres nálad a telefonom? Illetve... ki a fene vagy? Sosem láttalak... - bizalmatlanul méregettem őt. Nemsokára elmosolyodott. Egy kis kalapka volt a fején, azt igazította meg.

- Már találkoztunk csak akkor nem így néztem ki. – ujjával egy háromszöget rajzol, a levegőbe mire megfagy az ereimben a vér, szívem pedig kihagy egy dobbanást. Arrébb húzódom szinte azonnal.

- Ez... Ez hogy lehetséges?! Hisz... te egy szobor kéne, legyél! – akadok ki egyből. A francba is! Bill végigmér, engem majd elvigyorodik. Látszólag tetszik neki hogy tartok tőle.

- Neked köszönhetem, hogy itt vagyok. Azt nem tudom miért emberi alakban, de amikor hozzám értél akkor egy kicsit loptam az erődből így kiszabadultam abból a kis kőbörtönből. – Sokkol, amit mond. Az egész az én hibámból van... meg fog ismétlődni a Weirdmageddon?! Ráadásul az én hibámból... - Nyugi kölyök! – zökkent ki gondolataimból a hangja. Rá emelem, kék szemeimet egyenesen az ő szép arany íriszeibe bámulok. Hogy lehetnek ilyen szemei?! Na, jó nekem vörös szokott lenni, de akkor is az övé százszor szebb... Hirtelen látom, hogy elpirul, egy kicsikét majd megköszörüli a torkát. Tehát olvas az elmémben...

- Mit keres nálad a telefonom? – Kérdezem most már megkomolyodva. Az előbbi kis „félelmemnek" nyoma sincs. Bill újfent vigyorogni kezd.

- Kerestek téged és felvettem. Azt mondtam hazamentél. – Jelenti ki nyugodtan.

- Bazdmeg... - szitkozódom először és hajamba túrok. – mit gondolhatnak most?! Egy srác veszi fel a telefonom és azt mondja hazamentem... Áhh nem kezdenek el kombinálni... - dühöngöm kicsit. Nem tudom, hogy fogom kimagyarázni magam ebből az egészből. Ám... megszólal.

- Nyugalom kölyök! Nem kell magyarázkodnod. – szólal meg pontosan az én hangomon. Fülig vörösödöm és nyelek apróbbat.

- M... most már visszaadhatod a mobilomat... - nyújtom a kezemet zavartan. Nem tellik el sok idő és a kis készüléket a kezembe csúsztatja.

- Bátorkodtam egy két üzenetre is válaszolni, illetve hallgattam egy kis zenét... - a zene hallgatása annyira nem is zavarna... de az hogy az üzeneteimre válaszolt az már igen! Egy hirtelen mozdulattal pofozom fel azt a démont, aki majdhogynem elpusztította az egész várost! Eléggé szeppenten bámul fel rám, nem gondolta volna, hogy ezt megteszem vele... a kezét a pofon helyére simítja és valamit motyog maga elé, amire nem figyelek majd csillogó szemekkel néz engem. A hideg is kiráz most azoktól a szemektől, de ahogy észreveszem nem igazán zavarta a pofon... nem dühös érte.

- A... a telefonom többet ne piszkáld... ha lehet. – motyogom, majd lassan feltápászkodom a földről. A fiú még a fű közt ül, de nemsokára már a levegőben lebegve néz közvetlen közelről a szemeimbe. – Személyes tér! – ezzel a felkiáltással tolom arrébb. Az arcom vörös ő meg felkuncog. Jesszus mennyi gondom lesz!

- Ugye tisztában vagy azzal, hogy el fogsz engem szállásolni? Miattad vagyok itt és nincs hova mennem szóval csak nálad lakhatok. – vigyorog elégedetten.

- Hah... Arról szó sem lehet! Ha lebegni képes vagy akkor házat is tudsz magadnak hókusz pókuszolni! – morgok, rá majd elindulok haza. Ő, mint egy kiskutya követ engem persze lebegve. Esze ágában sincs sétálni.

- Annyi erőm nincs... szóval nálad fogok lakni kölyök! – vigyorog nyugodtan.

- Hana... - vetem oda neki halkan mire egy értetlen tekintettel találom magam szembe. – A nevem Hana... nem pedig kölyök. – egészítem ki és nem nézve rá haladok tovább csendesen.

- Örvendek a szerencsének virágszálam. – mondja és érzem, hogy vigyorog... nem nézek, rá inkább csak megyek. A házamig az út hál istennek csendben telt el...

Bele is mélyedtem a gondolataimba...

Nos remélem tetszik amit írok ^^ . Igyekszem eltalálni Bill karakter jellemzőit is de eléggé nehézkes.