Lost Angeles

§Prológus§

•Audry White•

Hogy hogyan is kerülök Los Angeles-be? A történetem nem is olyan egyszerű. Soha nem gondoltam volna, hogy pont velem fog ez megtörténni. Bár elég sok gyerek találja magát ebben a szituban, de az én édes tortámra még hab is került. Jó, nagy adag hab. Ha még nem találtátok volna ki, a szüleim elváltak. 12 éves voltam amikor "elkezdődött". A keresztanyukám hozott haza a barátnőm szülinapjáról. Otthon teljes káosz volt. Anyuék vitatkoztak. Most gondolkoztok, hogy nekem ez miért káosz. A veszekedés normális, tudom. De gondolj csak bele. 12 évesen teljesen boldogan mész haza, otthon meg összetört edények, és a kiabáló szüleid fogadnak. És ezt felül múlva egy olyan mondat csapja meg a füledet, ami minden gyerek rémálma. Válás.

¤Visszaemlékezés¤

- És képzeld el René, megnyertem a limbót - mesélem vidáman a mellettem sétáló keresztanyukámnak, aki mosolyogva hallgatja "mesémet".

- Nagyon ügyes vagy kincsem. Na és, Tom is ott volt? - Tom a fiú aki tetszik.

- Igen - pirultam el. - Tőle kaptam a karkötőt - húzom fel pulcsim ujját, és megmutatom neki a rózsaszín karkötőt. Közben a házunk el érünk. Mosolyogva nyitok be a lakásba, de belépve rögtön lehervad arcomról mosolyom.
Anyuék veszekednek.

- Nem érdekel Carl! Válni akarok! - kiabálja anyu, majd a földhöz vágja a kezébe kerülő bögrét.

- Jó, holnap be is adom a válópert! - ordít szintén apu is, majd kiviharzik a konyhából, egyenesen fel a szobájukba, észre se véve engem.

Térdeim megremegnek alattam, elgyengűlve rogyok a padlóra. Néhol üvegszilánkok hevernek. Kezemmel sikeresen beletenyerelek egy nagyobb darabba. Mély sebet hagy a tenyeremen. Nem törődve a fájdalommal tőr rám a sírógörcs. René lefagyva bámul nővérére, aki - mintha puskából lőtték volna ki - pillanatok alatt mellettem terem, és szorosan zár karjaiba. Minden porcikám remeg a sírástól. Hirtelen elszorul a tüdőm, és nem kapok levegőt.

- Nehm khapohk lhevhegőt - mondom. (a "h" betűk a levegővételt utánozza szerk.)

- René, hívd a mentőket! - parancsol rá anyu húgára. - Audry, hallasz! Maradj ébren! Mindjárt jönnek a mentők! - nem tudtam eleget tenni anyu kérésének. Elájultam. 

¤Visszaemlékezés vége¤

Két napig voltam kómában. A légzésemet a mentőautóban sikerült az orvosoknak helyre állítani.
Miután felébredtem még egy hétig tartottak bent megfigyelésen. Teljesen rendbe jöttem, kívűlről.
Belül viszont darabokra tőrtem. A szüleim válása tönkre tett. Szó szerint. Anyu és Shelly mindent megtett, hogy rendbe jöjjek. Shelly a nővérem, akivel nagyon jó viszonyt ápolunk. A mai napig. Ennek ellenére semmi sem segített. Vágdostam magam. Hibásnak éreztem magam. Magamat okoltam amiért a szüleim ilyen helyzetbe kényszerűltek.
A következő évben költöztünk. Anyu szerint jól jön az új környezet. Shelly is támogatta az ötletet. Nekem meg tök mindegy volt. Miután "rendbe jöttem" apu el húzta a csíkot. Los Angeles-be költözött. Két hetente hívott minket eleinte. Aztán egyre kevesebbszer. Mint kiderült, talált egy nőt, akivel még abban az évben összeházasodtak. Ő nem tud a problémámról. Senki se tud róla. Anyunak nem mertem elmondani, Shelly meg tovább adta volna anyunak. Így ez az én kis titkom. Volt. Az új sulimban észrevették a vágásokat. Szinte az egész évfolyam, talán még mások is tudtak a sebekről a karomon. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem jut el anyuhoz. De ez nem így lett. Egy szokásos nap után fáradtan értem haza. Terveim szerint megtanultam volna, megfürödtem, és mentem volna aludni. De ez nem így lett. Ahogy beléptem a házba, anyu állt előttem keresztbe font kézzel, és mérgesen nézem rám. Tudtam az okát. 180°-os fordulatot vettem, és futni kezdtem. Nem akartam beszélni a problémáimról. Elfutottam előlük. Gyáva vagyok, tudom. Könnyeimtől már alig láttam valamit. Egy óvatlan pillanatba léptem le a járdáról, és elütött egy kocsi. Az utolsó emlékem a vakító fény és az éles fájdalom az oldalamban.