A L E L K É S Z

TERCIVS

Március 2., kedd
6 óra 34 perc

Felém fordultál. Magabiztos, boldog mosolyod mit sem változott, mikor megpillantottad komor, sötét tekintetemet.
Pap leszel. Hát persze.
Legszívesebben lelöktelek volna az alattunk tátongó mélységbe. Vajon segítségedre siettek volna angyalok, hogy felemeljenek?
Közelebb léptél, gyengéden megszorítottad vállamat. Arcodról eltűnt az idegesítő vigyor, ami mindig ott ült a képeden, szemedben mérhetetlen komolyság vette át az uralmat.
- Jól figyelj, Barnabás testvér, mert amit most mondani fogok, talán balgaságnak tűnhet, egészen hihetetlennek.
Úgy suttogott a fülembe a szél, a szakadék szédítő hívogatása, a hegyek tanúságot tévő vonulata. Tedd meg, tedd meg, tedd meg.
- Figyelek.
Elhúzódtál. Egy pillanat csend után nyomatékosan folytattad.
- Amit mondani fogok, az az igazság, Barnabás. A színtiszta igazság, attól nem több és nem kevesebb.
A fák ágai megreccsentek volna, ahogy habkönnyű tested rájuk zuhan.
- Megértetted-e, Barnabás?
- Meg. - hangom érdektelen.
A rajtuk pihenő madárkák, kedves barátaid a csicsergésben és a gyermeteg, ártatlan örömben, riadtan röppentek volna szerteszét, a magasba, ahol az angyalok ülnek rémült szemekkel, halvány szájuk elé kapott, hófehér márvány-kezükkel, tehetetlenül.
Okos tekinteted az arcomat fürkészi. Vajon észrevetted-e a szememben gyúló gyűlöletet?
Nem jönnének le. Egymagadra hagytak téged.
- Emlékszel, mit énekeltünk a tegnap esti zsolozsmán? - kérdezted.
Ahogy szilánkokra törnek, csontjaid hangos roppanása visszhangzott volna az erdőben. Zsibbadó fájdalommal fúródtak volna rózsaszín húsodba, átszúrva szoborszépségű bőrödet.
Mennyire fájt volna neked. Torkod szakadtából ordítottál volna, hacsak egy tűhegyes ág nem állt volna az utadban.
- Nem. - hazudtam. Jól emlékeztem az esti zsolozsmára. Félkörben álltunk, a hímzéses lepedővel letakart oltár felé fordulva, Krisztusnak énekelve. A dallam fenséges volt, magával ragadt minket, énekre késztették az egész templomot: a padokat, a gyóntatófülkét, a gyertyák játszadozó lángjait. Tudtuk, hogy mennybéli angyalok és szentek csatlakoztak a hat, kicsiny szerzetes imájához. Térdeink megremegtek, az éteri magasság, ami leköltözött a hideg kőfalak közé, elszédített minket, éreztük, ahogy a vég nélküli ég a mulandó földdel forr össze.
És te ezt a pillanatot is a magad javára tudtad fordítani, mert mindig a középpontban akartál lenni. Mindig rád kellett figyelni, mindig veled kellett foglalkozni, amióta csak megérkeztél a kolostorunkba.
Az a versszakasz következett, amit neked kellett volna énekelned, de te csak szétnyílt ajkakkal, hatalmas, ijedt szemekkel meredtél a kis zsolozsmás könyvedre. A mennyei szólam egyből megszakadt, a szentek, angyalok elnémultak, a templom újra földi sivársággá vált. Mindannyiunk tekintete kérdőn szegeződött rád, de te csak bámultad a megsárgult lapot. Ambrus atya fojtott haraggal szólított fel a folytatásra. Pökhendiségedben rá se hederítettél elöljáród parancsára, hanem, mintha forró krumplit dobtak volna kezedbe, elhajítottad a könyvet. Szaporán vetted a levegőt, kék szemedet könnyfátyol takarta, felkaptad csokoládébarna fejedet, egyenesen az oltár fölött lógó feszület szenvedéstől meggyötört szemébe néztél. Hátráltál, közben azt ismételgetted, hogy nem, nem, nem,  nem, nem. Ambrus atya immár nem palástolta dühét, szigorúan rád szólt. Nem néztél rá, mintha ott se lenne, mintha meg sem hallottad volna. Elkiáltottad magad, a kétségbeesett nem-et baljósan verték vissza a falak, a levegő megfagyott, és te zokogásban törtél ki. Ambrus atya azonnal melletted termett, de te kirántottad magadat karjai közül, és botladozva rohantál ki a kapun.
A kezdeti döbbenetet a többi szerzetes izgatott sugdosása törte meg: látomása volt megint!
Őket átverhetted, Illés, de én összehúzott szemöldökkel, utálatos indulattal néztem utánad. Tudtam, hogy csak megjátszottad.
Mert mi más lett volna, ha nem színjáték, Illés?

Tudtad, hogy hazudtam, tekintetedben mégsem volt megrovás. Tudomásul vetted. Engem pedig nem érdekelt, mit gondolsz.
Mélyet szippantottál a friss, reggeli erdőillatból.
Úgy lelöktelek volna.
Nyakad fennakadt az ágon, és te habzó öklendezéssel hörögtél volna, míg a bele nem fulladtál volna a saját véredbe. Az pedig idegőrlő, komoly lassúsággal csordogált volna végig csuhádon, sötétre, feketére áztatva a barna anyagot.
Csengő, kimért hangon kezdted el az Úr szavait idézni, ahogyan azt csak egy júdeai próféta tudta volna.
- "Én, az Úr, hívtalak meg téged igazságban,
és fogom a kezedet;
megőrizlek, és a nép szövetségévé teszlek,
a nemzetek világosságává, hogy megnyisd a vakok szemét,
kihozd a börtönből a foglyokat,
a fogházból a sötétségben ülőket."
Némán meredtél rám, vártad feleletemet.
Élettelen testedet a meleg napsugarak, amiket úgy élveztél, rothadásnak indították volna. Egy hét múlva már csak homlokcafatok lógtak volna koponyádon, alvadt vér a torkodban, döglegyek szagolták volna ki azt az irtózatos bűzt, ami belőled áradt volna, és siettek, hogy petéiket szemgödrödbe és tátott szádba, nyelved alá helyezzék.
Nem válaszoltam, álltam tekintetedet. Zavartan pislogtál. Talán megérezted, mennyire gyűlöllek?
- Ez volt az én szakaszom, Barnabás...
Azt hiszed, Illés, hogy Isten téged szentnek rendelt? Aki felülkerekedik a test, a hús, az anyag kívánságain? Aki nem a lelket alacsonyítja le a testhez, hanem a testet emeli fel és formálja át lélekké?
A természet, amit olyan lelkesen szerettél, eltakart volna, szorosan magához ölelt volna, tán még be is szippantana. Azt hihetted volna, szeretetből teszi, pedig csak cinkosan az én bűnömet leplezte volna.
- Ez volt az, amit úgy rendelt Isten, hogy nekem kell felolvasni...
Ha lelöklek, megmutatom neked. Felvilágosítalak. Megnyitom vak szemeidet. Lásd meg hát, Illés, húsból vagy te is, nem tömjénillatú szentségből és lélekből. Ott vagy, a fák ágán lógva, holtan. Húsod anyag, tömjéned anyag. Ki állít meg engem? Ki ment meg téged?

Mit tett a lelked, amíg tested zuhant?