Elcsesztem

Az új iskola

Nem hittem volna, hogy ez velem történik meg. Nem hittem volna, hogy kicsapnak. Én nem is csináltam semmit. Nem az én hibám volt. Nem tehetek arról, hogy egyesek olyanokba kötnek bele, akik sokkal erősebbek náluk minden tekintetben. Arról sem tehetek, hogy egy kicsit agresszív és instabil vagyok. Az a fiú kötött belém, és nem fordítva. Az meg, hogy én jöttem ki jobban a kis harcunkból nem mond semmit. Mondjuk elég jól helyben hagytam. Szarrá vertem. Elvesztettem a fejem. Talán mégis az én hibám volt, de akkor sem érdemlem meg ezt a büntetést. Ez túl sok. Engem küldenek református iskolába? Én képviselek mindent, amit a vallások elítélnek. A szüleim aztán tudják, hogyan kell engem móresre tanítani. Elcsesztem.
Most új emberek közé kerülök, akiket nem ismerek. Talán olyanok lesznek, mint a régi barátaim... akik több száz kilométerre vannak tőlem. Ha olyanok, mint ők, akkor az jó lesz. A régi iskolámban mindenki szeretett minden tulajdonságom ellenére, és minden tulajdonságom mellett. Ha nem olyanok lesznek, mint az emberek a régi iskolámban, a régi városomban, akkor elég rossz dolgok történhetnek. Vallásos iskola. Hogy is lennének olyanok, mint a régi ismerőseim? Basszus. Utálni fognak, ha megismernek...
Kivéve ha nem engem ismernek meg. Felvehetnék egy új személyiséget, lehetne egy alteregóm, lehetnék más ember. Azt hiszem ezt ki is találtam. Talán nem leszek önmagam, de nem fognak utálni. Kamubarátaim lesznek, de legalább lesznek. Így lesz, döntöttem.

- Mozogj már Rebeka!
- Bocs Anya, csak éppen semmi kedvem bemenni ebbe az iskolába!
- Ne duzzogj! Te csináltad a bajt, nem kellett...
- Jól van, rendben, már elmondtad ezerszer. Nem kellett volna megvernem azt a fiút. Tovább léphetnénk? - szakította félbe anyját.
- Éppen azt csinálnánk, ha bemennél abba az iskolába.
- Utálni fognak.
- Dehogy is! Csodás ember vagy, csak indulatos. Menj be szépen és mosolyogj rá pár emberre, egyből szeretni fognak.
- Ez nem így működik.
- Teljesen mindegy, apáddal nemsoká indulunk bútorokat venni, úgyhogy menj!
- A nevelőapámmal. - mondta, majd belendült az iskola kapuin.
- Érezd jól magad! Szeretlek! - kiabált lánya után, majd sarkon fordult, s elsétált.

Sose voltam még ilyen elveszett. Nem vagyok egy nyitott, barátkozós ember. Mármint részegen az vagyok, de akkor ki nem az? Innom kellet volna valamit? Nem, az hülye ötlet lett volna...
Most felvehetnék egy másik személyiséget. Nem kell nyitottnak lennem, csak annak látszanom. Meg tudom csinálni.

- Te ki vagy? - lépett Rebeka elé egy szőke, nyílt tekintetű lány.
- Te ki vagy?
- Én Anna vagyok. Új vagy itt?
- Az, - nyögte - de már most jól érzem magam. Ezek a színek és ezek az emberek. Tök szangvinikus itt minden. - váltott hangnemet.
Anna ekkor felhúzta szemöldökét, s egy barátságos mosolyt villantott.
- Vagy úgy! - ekkor a kezében lévő lapra nézett, és olvasni kezdte - Gál Rebeka, másodikos tanuló, az ország negyvenötödik legjobb gimnáziumából jött, jeles tanuló.
- Te aztán képben vagy!
- Muszáj, hiszen én vagyok a diáktanács elnöke. Az ország harminckilencedik legjobb gimnáziumának diáktanácsának elnöke.
- Szép.
- Igaz? És most már te is itt tanulsz. Üdvözöllek! - nyújtotta a kezét Rebeka felé.
- Most ismerteted a jogait? - lépett a két lány közé mosolyogva egy fiú.
- Nagyon vicces, Roland. Kérlek, ne ijeszd el a csajt, aranyosnak tűnik.

Roland egy magas, sötétbarna hajú srác volt, állkapcsának vonalával ketté lehetett volna vágni egy almát, tenyerei pedig hatalmasak voltak.
- Tök mindegy, amúgy is beszélnem kell Dávidékkal a szezonról, idén később kezdődik, mert beszart a sorsolás közben a gép. Mire megjavítják lesz vagy 2 hét.
- Foci szezon? - csillant fel Bekka szeme.
- Az. Csak nem szereted?
- Imádom. Otthon játszottam is, volt egy nagyon erős csapatunk a szomszéd városban. Minden bajnokságban a dobogón végeztünk.
- Lányok játszhatnak ott a fiúkkal? Fura.
- Nem. Női futballcsapat voltunk.
- Ja. Hát persze.
- Itt is van lánycsapat? Csatlakoznék.
- Viccelsz? Nincs. - nevetett Roland.
- Kezdődnek az órák! Bekka téged be kell mutatni az osztálynak. Velem fogsz egy osztályba járni. Tök jó lesz! - mondta, majd megragadta Rebeka kezét és elrángatta Roland mellől.

- Ki volt ez a seggfej?
- Rebeka! Nem beszélhetsz így! Ő a helyi ifi futballcsapat kapitánya, és a város leghelyesebb sráca.

Ezután Anna gyengén belökte az osztályterem ajtaján. Mindenki a helyén ült, voltak vagy harmincan. Bekka egyik szemöldökét felhúzva végigmérte az osztályt. Anna leült a helyére, mire a tanár belépett a terembe.

- Csodás napunk van! Kellemes szeptemberi reggel, az esti eső illatát nyomokban érezni a levegőben. Szép az élet, igaz? Örülök, hogy megkezdjük ezt a tanévet is, ráadásul egy új diákkal köreinkben. - mondta, majd ránézett Bekkára - mutatkozz hát be, kérlek!
- Rendben. Gál Rebeka vagyok és három napja költöztem ide. Ez az első évem itt.
- Persze-persze, de mesélj magadról! Milyen vagy? Mit szeretsz? Mit nem?

Ezekre a kérdésekre sok dolgot lehetne mondani, de én szűkszavúan akartam válaszolni. Nem akartam, hogy megismerjenek. Nem akartam, hogy olyannak ismerjenek meg, amilyen vagyok. Ismerjenek hát meg olyannak, amilyen nem vagyok. Ismerjék meg az alteregómat, Gál Rebekát, aki túl kedves az élethez. Okos és nyugodt, megfontolt. A Gál Rebekát, aki egy pillantással elnyeri minden fiú szívét... csak a fiúkét, mert ez így normális. Gál Rebekának normálisnak és átlagosnak kell lennie, olyannak, mint amilyen mindenki más. Mintagyereknek, mintadiáknak, mintaembernek. Olyannak kell lennie, akire azt mondják: "Ő az a lány, akit Isten a tökéletes nő képére formált!"

- Kedvesnek és nyitottnak tartom magam. Szeretek másoknak segíteni és barátkozni. Nem szeretem, ha kioktatnak és a szlovák nyelvet. Ja és szeretek focizni.
- Focizni? Az fiú sport! De fura! - suttogták az osztálytársak egymásnak.

Rebeka nagy levegőt vett és egy széles mosolyt villantott mindenkinek, ezután leült az egyetlen üres helyre a teremben, egy lány mellé. Sötétbarna szeme volt, rókavörös haja súrolta vállait, barna szeplői beborították az arcát. Szúrós tekintete már-már megrendített volna egy embert, de nem Bekkát. Ő ezt szépnek találta, a lány egyre inkább vált szimpatikussá, minél tovább nézte őt.

- Bori vagyok, és úgy néz ki az új padtársaid is. - suttogta, miközben félmosollyal Rebeka felé fordult.
- Örülök.

Az óra elkezdődött, a tanár beszélt, de Bekkát nem érdekelte, akármennyire is kedvelte a kémiát. Csak gondolkozott, és gondolkozott. Mindenen és mindenkin.

Hogyan tovább? Mit fogok csinálni? Folytassam a színjátékot? Miért kell itt lennem? Félek, hogy ebből valami egészen szörnyű lesz.