♦ D O R Y ♦
Éjszaka volt, de nem az az átlagos félhomály uralkodott, amit megvilágít a hold, vagy az utcai lámpák fénye. Ezt az - egyedül Lochby városában észlelhető - sötétséget, ezt a nyúlós, fekete, kénszagú trutymót, leginkább Sharon barátnőm szenes arcmaszkjához tudnám hasonlítani. A deszkám kerekei csak úgy pattogtak a járdán, szinte már attól féltem, leesem a keskeny lapról, de ettől csak még gyorsabban hajtottam magam. Élveztem, ahogy a szél simogatja az arcomat, belekap a hajamba, bekúszik a ruháim alá és átitatja az egész bőrömet.
Úgy ismertem a környéket, akár a tenyeremet, tudtam, hol találom a legveszélyesebb bukkanókat, és hol elviselhetőbb az aszfalt. Már több, mint négy háztömbnyire voltam a nénikém ősöreg, penészes fakunyhójától, így egy éles kanyart vettem. Ám valamire nem számítottam: a következő pillanatban kis híján elütöttem egy sötét alakot, aki éppen akkor fordult volna ki a szűk mellékutcából, mikor én behajtottam oda.
Majdnem felbuktam, de hirtelen irányt váltottam és hatalmas sebességgel elszáguldottam a fazon mellett, majd, ahogy lihegve hátra pillantottam, egyenesen a magas, széles vállú férfi szemébe néztem. Az alak egy vastag, fekete pulóvert viselt, melynek kapucnija sötét árnyékot vetett kivehetetlen arcára, de még így is láttam azt a rideg, ragadozó tekintetet, amit aznap este örökre az emlékezetembe véstem. Csak egy pillanatig bámultam a hátam mögé, de ez az egy másodperc akkor úgy tűnt, mintha örökké tartott volna: egyikünk sem szólt, továbbra is csak a csendes szél és a gördeszkám alatt megroppanó kavicsok kommunikáltak.
Nem tudtam, ki ez az ember, de attól a naptól fogva életem egyik kulcsfontosságú szereplőjévé vált. Ott kísértett az álmaimban, néha látni véltem a tömegben, olykor-olykor pedig még a tükörben is mintha őt fedeztem volna fel. Üldözött, őrületbe kergetett, az életemre tört. Számomra ő volt Lochby megfoghatatlan mocsári szörnye.
