Minden részhez lesz majd egy dal, ha szeretnétek, hallgassátok olvasás közben:
Még mindig a fülében csengtek a szavai:
"Te is a legjobb barátom vagy, Oswald. Ezt ne feledd!"
Már több óra is eltelt azóta, de Oswald Cobblepot még mindig ott ült a széken, hatalmas asztala mögött a fényűző kúriájában, ahol teljesen egyedül, védtelenül tartózkodott abban a pillanatban.
Amint hazaért, mindenkit elküldött - az őröket, Gabe-et és Olgát is. Mindenkit, aki a ház körül szolgált. Egyedül akart lenni, csakis egyes egyedül.
Elveszítette őt.
Csak erre tudott gondolni.
Elveszítette a legjobb barátját, a bizalmasát, az egyetlen embert, aki jelentett még számára valamit.
Hiszen rajta kívül ki maradt neki?
Az anyja halott. Az apja halott. Az emberek pedig látszólag bármennyire is kedvelik, nem bízik bennük. Hogyan is bízhatna?
Felsóhajtott, majd rákönyökölt az asztalra és arcát a kezeibe temette.
Mivel érdemelte ezt ki? Mivel érdemelte ki, hogy ennyit kell szenvednie? Mintha a világ összejátszott volna ellene, mintha mindenki azt szerette volna, hogy pokoli kínokat éljen át egész életében.
Alig volt már valami kicsi jó, amibe kapaszkodhatott. Valami, ami életben tartotta őt. Valami, ami miatt boldog lehetne. És az is csak egy személynél volt.
Edward Nygma-nál.
Miért kellett neki beleszeretnie a legjobb barátjába? Egyáltalán hogy hihette azt, hogy ez majd kölcsönös lesz? Hogy Ed is ugyanazt érzi majd? Hogyan lehetett annyira ostoba, hogy azt feltételezze, hogy ők majd...
Ismét felsóhajtott, majd fél kezével a szék karfájára könyökölt és megtámasztotta ujjaival az állát.
Gondolkodott azon, hogy leissza magát a sárga földig, gondolkodott azon, hogy elmegy és megkésel valakit - ezzel csillapítva a fájdalmát - és azon is gondolkodott, hogy csak befekszik az ágyba és szégyenszemre kisírja magát, de végül elvetette mindegyik ötletet.
Hogy miért?
Mert egyikhez sem volt már ereje.
Belefáradt. Belefáradt ebbe is, mint minden másba.
Belefáradt abba, hogy lelkileg mindig összetiporják. Belefáradt abba, hogy bármennyire próbál, nem bír sebezhetetlen lenni.
Kis híján elnevette magát ahogyan megint eszébe jutott Edről egy emléke.
Egy emlék, amikor még gyűlölte őt, vagy legalábbis nem szerette. Amikor még nem bízott benne és amikor még fordított volt a helyzet: akkor Ed rajongott érte, s bár nem úgy, ahogyan Oswald a mostani helyzetben, de az biztos, hogy tisztelte. Hogy tisztelte és szeretett volna közelebb kerülni hozzá. Szerette volna, ha a mentora lenne.
Akkor halt meg az édesanyja. Gertrude Kapelput - mindig így nevezte magát. Az édesanyja, aki a mindene volt számára. Az egyetlen ember aki olyannak szerette őt amilyen volt és akit cserben hagyott. Aki a karjai között halt meg.
Ed szerint ő volt a gyengesége. Az édesanyja. És azzal, hogy ő halott, már nem kötődik senkihez. És így lesz erős. Így lesz sebezhetetlen. Így nem árthatnak neki. Így minden jobb lesz.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Összeszorult a szíve ahogyan erre visszagondolt.
Visszament volna azokba az időkbe és megmondta volna Ednek, hogy fogja be. Hogy hallgasson el és ne mondjon ilyet. Hogy nemsokára ismét talál valakit, akit a gyengeségének vallhat majd. És az ő volt.
Ed volt már a gyengesége.
Akár le is tagadhatta volna, de minek?
Ha Edet bántaná bárki, ő azon perc összetörne.
Már akkor rájöhetett volna amikor Butch majdnem megfojtotta őt. Rájöhetett volna, hogy szereti. És tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy ilyet érezzen, de még mindig ragaszkodott azokhoz a szavakhoz, amiket Ednek is elmondott, s amikről azt kívánta, bár nem csúsztak volna ki a száján:
"Az ember nem tagadhatja le a szerelmet."
És bármennyire tudta, hogy ezek után soha többé nem lesz olyan a kapcsolatuk, mint azelőtt, nem tudott arra koncentrálni, hogy Edet kizárja a szívéből.
