Mikor rád nézek -átírás alatt-

4.

Nehezen jöttek a szavak a nyelvemre. Féltem kimondani a gondolatokat, amik a fejemben kavarogtak. Mert ha hangosan is jelentőséget nyilvánítok nekik, csak még nagyobb fájdalmat érzek majd.

- Hol is kezdjem?- néztem rá kétségbeesetten.

- Az elején- mosolygott rám biztatóan és egy csomag papír zsepit adott a kezembe, hátha kellene.

- Tudod Lindsey volt a legjobb barátnőm. Vagyis most is az. Mindig is az lesz. Csak a körülmények változtak meg. Az utóbbi időben kicsit kevesebbet beszéltünk, ami természetesen az én hibám, meg a hülye elfoglalt életemé- itt el kezdtem szipogni - és ha figyelmesebb vagyok, ha rájövök a jelekből...- újra elsírtam magam.

Shawn odajött, átkarolt és kérte, hogy folytassam.

- Emlékszem mondta nekem, hogy a szülei elváltak, de hamar ejtettük a témát, mert úgy tűnt nem viseli meg annyira. Mikor voltunk vásárolni láttam, hogy fogyott, meg is kérdeztem tőle miért, mire csak azt mondta formába akar jönni. Éhezett... ráadásul azok a kéznyomok a testén...

- Annyira sajnálom, Sammy- nem mondott mást, csak ült és támogatott, ő volt a segítő kéz, mikor azt éreztem, a fájdalom eluralkodik rajtam.

- Nem a te hibád- szólalt meg nagyjából egy óra múlva.

Ezután csak hallgattunk. Mindketten emésztettük a történteket. Ő ugyan nem ismerte olyan jól, mint én, de ahogy látta, mennyire összetörtem, ez már nem számított. Még sose találkoztam ezzel az oldalával. A törődő, kedves, megértő, aranyos személyével.

Biztos voltam benne, hogy már régen vége a bulinak és mindenki haza ment, de ő el sem mozdult mellőlem. Tulajdonképpen itt töltötte az éjszakát. Más esetben már régen előbújt volna belőlem a rajongó kislány, aki olvadozna ettől a szituációtól és a szívem majd kiugrana a helyéből, talán a puszta érintésétől is bizseregne minden egyes porcikám, de az nem ma van. Erősen fogja jéghideg kezemet és bámul ki az ablakon. Nézi a csillagokat.

- Gyakran csinálod ezt?- kérdezem kíváncsian.

- Mármint?

- Fürkészed az égboltot és elmélkedsz.

- Minden este. Erről még senkinek nem meséltem, de így jutnak eszembe a dalszövegek. Éjszaka, ha nem tudok aludni, kiülök a párkányra a füzetemmel és csak úgy áradnak belőlem a szavak.

- Ez nagyon nyálas- kezdtem cukkolni.

- Tudom, hogy bejön- kacsintott perverzen.

- Kérem vissza a normális énedet!- nevettem fel.

- Szóval van olyan- mosolyodott el jelentőség teljesen.

- Talán- néztem rá egy halvány mosollyal az arcomon.

Közelebb hajoltam, mint kellett volna. Ahogy ő is. Gyorsan elkaptam a fejem, nehogy történhessen bármi is. Betakaróztam a pléddel, ami fogalmam sincs, hogyan került oda és meleg testéhez bújtam. Annyira megnyugodtam ettől, hogy magam se akartam elhinni.

- Hány óra van?- kérdeztem álmosan.

- 4 múlt néhány perccel- válaszolt kimerülten.

Mindketten tudtuk, hogy mindjárt elalszunk, de annyi energiánk nem volt, hogy odamenjünk az ágyhoz,vagy elküldjük a másikat. Csak át akartam adni magam, ennek az érzésnek. Talán nem fognak kínozni a lidérc álmok, talán minden rendben lesz. Én is. Hiányzol Lindsey...