Mikor rád nézek -átírás alatt-

3.

- Mi a baj Sammy?- kérdezte egy aggódó hang, miközben leült a földre velem szemben. Nem kellett felnéznem, pontosan tudtam, hogy Shawn az. Rajta és a nővéremen kívül senki nem tudott erről a titkos szobácskáról. Meg kell hogy mondjam most még a jelenléte is irritált. Ahogy megjelent, úgy árasztotta el az ismerős illata a levegőt és hatolt be a tudatomba, egyúttal a szívembe.

- Semmi, jó?

Erősnek akartam látszani, csakhogy egyáltalán nem voltam az. Ezután csak bőgtem szüntelen. Szúró fájdalmat éreztem a melkasomnál, mintha átdöfték volna és ki akarna szakadni a helyéről. A sírás már-már folytogatott és össze-vissza kapkodtam a levegőt, mintha ez elfeledtetné velem a fájdalmat, noha tudtam, hogy erre semennyi esély nincs. Kezdett összeállni a kép, kezdtem rájönni mi történt. Hogy lehettem ennyire hülye! A jelekből egyértelműnek kellett volna lennie. De annyira el voltam foglalva magammal és a kis problémáimmal, hogy nem vettem észre, másnak talán nagyobb gondjai vannak.

- Sammy...

- Hagyj engem békén!- üvöltöttem könnyes szemekkel. Összekulcsolt térdeim és a párnába temetett arcom némiképp csökkentették a hatást, de szerintem így is lesokkoltam szegényt- Ne haragudj, nem akartam...

Újra elsírtam magam. Felállított és átölelt. Biztosan azt szerette volna, ha érzem a törődését, így még szorosabban préselt magához.

- Kérlek mond el!- súgta a fülembe lágyan, miközben a hajamat simogatta.

- Én...én..nem tudom...- lerogytam volna újra a földre, ha el nem kap.

- Semmi baj. Semmi baj- próbált nyugtatgatni, pedig még a problémát sem tudta- Szeretnéd ha elküldenék mindenkit a francba és idehívnám a tesódat?

- Nem. Ne. Kérlek- néztem mélyen a szemébe és kezdtem megnyugodni. Talán a közelsége, talán a szavai, a törődése segített, de egy aprócskát jobban éreztem magam. Végre újra kaptam levegőt. Nem éreztem azt, hogy fojtogat valami és hamarosan, ha nem fejezem be, meg fogok fulladni.

- Rendben, ahogy akarod.

Ezután csend következett. Mindketten hallgattunk. Én azért, mert nem volt mit mondanom, ő pedig azért, mert nem tudta mit kéne mondania. Nem tudhatta, mi lehet a probléma és félt, ha valami olyat mond, csak ront a helyzeten. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, mennyi ideje álltunk egymást átölelve, de az igazat megvallva, már zsibbadni kezdett a lábam. Óvatosan leültem a földre, ő pedig követte a mozdulataimat, pontosan leutánozva azokat. Félve felnéztem és a két szép szemével találtam szembe magam, melyek engem pásztáztak. Még sosem láttam ilyen szép szemeket. Akár két gesztenye. Erőt vettem magamon és megszólaltam.

- Miért jöttél ide?- nyeltem egy nagyot.

- Felsétáltam az emeletre, mert a sok idióta már lefárasztotta az agyamat.

- Bagoly mondja...-szóltam közbe és nem bírtam megállni, hogy a jól ismert szemforgatásomat kihagyjam.

- Ez igazi Sammys beszólás volt- kacsintott rám- Szóval elhaladtam az ajtód előtt és zajokat hallottam. Hallgatóztam és rájöttem, hogy sírsz. Először nem akartam bejönni, de ahogy egyre rosszabbul lettél és fulladoztál, úgy éreztem muszáj közbe lépnem. Ha nem akarod nem kell, de azért megkérdezem még egyszer. Elmondod?- nézett mélyen a szemebe.

- El- válaszoltam, mire megszorította a kezem.