A koncert jó volt, de nem tudom biztosra hiszen egész végig Anthonyn meg az ő képtelen ajánlatán gondolkoztam. Pedig én csak élvezni akartam a ma estét.
Most a színpad mögött várok Irára, hogy végre haza vigyen, és otthon átgondoljak mindent. Megláttam őt és ő is észrevett engem. Odarohant hozzám.
- Eszméletlen volt ugye?- kérdezi tőlem, kipirult arccal, csillogó szemmel, csapzott haját hátrasimítva.
- De, eszméletlenül adtam!- mondtam próbálva a legőszintébb mosolyomat felvillantani. Megerősítésképp két hüvelykujjam felfelé fordítottam, így talán meggyőzőbb. De szerintem most én érdekeltem a legkevésbé. Gondoltam ezt többek között abból is, hogy felkapott a levegőbe, és első figyelmeztetésre le is rakott. Egy gyors engesztelő ölelés után már ott is hagyott, és sietett beszedni a dícséreteket.
Úgy tűnik buszozni fogok. Nem is baj, mert az autóban, Ira mellett ülve nem bírnám ki hogy be ne avassam. Pedig amíg még én sem tudom mi tévő legyek nem akarok neki is bizonytalanságot okozni. Habár ez az ügy nem tartozik rá, ahogy ismerem biztos minden erejével azon lenne, hogy valahogy segítsen.
............................
Amint becsuktam magam mögött az ajtót eleredt az eső. Leültem a kanapéra és felkészültem arra, hogy mindent alaposan végig gondoljak, ha kell készítsek pro és kontra listát, vagy képzeljem el milyen lenne, ha egyszerűen nem venném komolyan Anthonyt. Aha. Ez volt az elképzelés.
- Te meg mi a francot keresel itt?- vetette oda nekem Matt amint lecsörtetett a lépcsőn és befordult a nappaliba.
Ez volt az a pillanat amikor egyszerűen elegem lett mindenből. A nemtörődöm, leszarom apámból, flegma anyámból. Abból a nőből, aki 0 24- ben ignorrálta a jelenlétemet. De legfőképpen a pöffeszkedő, zárkózott, lekezelő öcsémből.
Ekkor eldöntöttem. És nézzétek, nem kellett hozzá se lista, sem elmélkedés, csak egy odavetett "te meg mi a francot keresel itt?" Egy megjegyzés, ami borított mindent... Az öcsém. Ő kellett hozzá. Végül válasz képpen ennyit modtam
-Itt sem vagyok.
.................................
A kórház előtt állva esernyővel a kezemben gyűjtöttem az erőmet arra, hogy be bírjak lépni a kapun. Utállom a kórházakat. 3 évvel ezelőtt Anthony biztosra vette, megváltozik a véleményem a kórházakról. Hát ennek érdekében nem tett túl sok mindent. Sőt. Konkrétan most is miatta vagyok itt. Ahol ez az egész baromság kezdődött.
Belépve egyből a recepción érdeklődtem Anthony után. Ők a sebészetre irányítottak. Na igen, sebész. Erre emlékszem jól.
A következő negyed órát várakozással töltöttem. Aztán végre feltűnt. Egyből észrevett, de nem látszott meglepettnek. Olyan érzésem támadt, mintha egyenesen várt volna rám.
-Helló!-köszöntött a lehető legszebb mosolyával.
-Szia. Ööö... Hát tudod így végiggondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy ha nagyon szeretnétek, és annyira akarod..... Akkor elvállalom ezt az izét...
-Remek!-Csak ennyit mondott, aztán sarkon fordult, és elment az arcán még mindig ott virító önelégült mosolyával.
YOU ARE READING
12 MÁSODPERC
Teen Fiction"12 másodperc. Ennyi maradt csupán. Ennyi időm van hátra, és az életem vagy visszatér a rendes kerékvágásba, vagy örökre megváltozik." Ha akkor a régi, megszokott és kényelmes életet választom, az se lett volna már az igazi. Ma már, 1000 év távlat...
