12 MÁSODPERC

Carlotta

Elfintorodtam amint beléptem- a már jól ismert- ecet szagú házba.
A hall felé sétáltam, cipőben, ahogy voltam.
-Hahó! -szóltam bátortalanul
A folyosót végigjárva rengeteg régi emlék tört fel. Már vagy 3 éve, hogy nem jártam ezt a dohos házat. Amerre léptem, végigsimítottam a porlepte bútorokon, és merengve néztem fel a hatalmas aranykeretes portrékra, amik utamat szegélyezték.
Végül a hatalmas hallba érve körülnéztem, kizökkenve a merengésemből. A díszes kandalló két oldalánál lépcső vitt az emeletre. Emlékszem, kis koromban mindig azt mondogatták, ne menjünk fel, mert nem szabad. Már ne is haragudjanak, de most komolyan...melyik gyerek ne menne fel egy titokzatos lépcsőn, főleg, ha megtiltják?
Tehát persze, hogy felmentem. De csak ajtókat találtam mindkét lépcső tetején.-mondanom sem kell, az ajtók zárva voltak.
-Ellis, te vagy az?- hallottam meg azt a sipító, mégis rekedtes hangot.
-Öhh, nem. Én vagyok az Zora!- miközben válaszoltam, elindultam abba az irányba, amerre nénikémet sejtettem. Egy bordó fotelben kuporgott, és macskáival volt elfoglalva. Mint úgy általában. Amint észrevett, hunyorogva szemügyrevett, aztán elégedetten elmosolyodott.
-Hiányzott már Carlotta néni, mi?- kérdezte, és csak úgy sugárzott a boldogságtól az a csuparánc arc.
-Hát hogyne.- hagytam rá.
-Igazából azért jöttem, mert egy kis magányra vágytam....
-Kedvesem. Nálam magány? Habár egy fiatal hölgy számára a társaságot bizonyára nem egy idős bolond asszony meg a macskái jelentik. Persze mi azért jó társaság vagyunk egymásnak, igaz e?- kezdte (véleményem szerint kissé erőszakosan) "babusgatni" az ölében heverő macskakupacot.
-Csak tudnám, hogy hol kószál Ellis...mindig is nagy csavargó volt, de mostanában már nem csak a kertben, hanem a-,
-Igenigen Ellis mindig is ilyen volt.-szakítottam félbe a végeláthatatlannak igérkező szóáradot, ami ha egyszer megindult....Carlotta nénim veszélyes! Ha nem szakítod félbe időben, már nincs menekvés...- Szóval akkor szerintem megyek is... Igazán nem is tudom, minek jöttem ide. Hát akkor viszlát!-már fordultam volna sarkon, mikor a nénikém utánam szólt.
-Ugyan kedves... Én tudom, miért jöttél.-olyan titokzatosnak tetszett a hangja, hogy megtorpantam, és kiváncsian fordultam nénikém felé.
-Jaj ugyan ugyan... Nem kell tettetned magad...mindig is te voltál a legkedvesebb. Hát persze, hogy azért látogattál meg, hogy beszélgess velem!
Olyan kis kedves vagy..
Aha....én meg már azt hittem, most valami ősi rituáléról tart majd felvilágosítást. Esküszöm olyan fontoskodó volt a hangja. De! Mostmár legalább tudom, hogy én vagyok a legkedvesebb. Mondom én!😂
      

Igen sok idő telhetett el érkezésem óta, mivel mire észbekaptam már sötétedett. Én pedig még világosban érkeztem.
Egyébként a nénivel való beszélgetés különösen nem volt unalmas, amin magam is meglepődtem. A régi emlékeiről mesélt, a nagymamámról, anyáról, meg a mi kicsi korunkról.
Hirtelen eszembe jutott valami.
-Elnézést, lehet kissé tapintatlan a kérdés, de a néninek sosem volt családja?
Láttam a meglepődöttséget, és egy különös, eddig rajta nem látott kifejezést átsuhanni az arcán. Aztán újra kivirult.
-Dehogynem drágám! Még most is van! Hisz ti vagytok a családom!-még egy kuncogást is eleresztett. De érezetem, hogy habár remek alakítás volt, nem ez volt az igazi "szerepe".
-Későre jár, mennem kell!-próbáltam szabadulni.-Habár már egészen hozzászoktam az émelyítő szaghoz.
-Ugyan! Maradj itt nálam, mindjárt kerítek szobát!
Szívem szerint tartottam ettől a bizarr ötlettől, ám mikor megláttam merre igyekszik a néni, elbizonytalanodtam.
-Erre erre!-integetett Carlotta nénikém, és a jobboldali lépcső(!) felé vette az irányt. Követtem.
A lépcső tetején egy darabig motozott a zsebeiben, míg végül egy ósdi vas kulcsot tett a zárba, és addig nem forgatta, míg az kattanva ki nem nyílt. Akkor óvatosan lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót.
Varázslatos volt. Mintha nem is ugyan abban a világban, legalábbis mintha egy egészen más házban lettem volna. Nem egy poros, de előkelő hálószoba volt, hanem egy rendezett, régimódi gyerekszoba. Óvatosan a nénire pillantottam. Már nem állt az ajtóban, a kulcsot viszont a zárban hagyta.
Az egész helységet belengte a frissesség illata, és a falak kellemes meleget árasztottak. Annyira szokatlanul festett mindez, gogy alig hittem a szemeimnek. Ráadásul olyan volt, mintha a szoba várna a kis lakójára, aki akár bármelyik pillanatban beléphetne. Most, vagy akár a következőben. De nem lépett be senki, a kis helységben várakozó, álmos csend volt.

Hu..
Na végre új részt tudtam hozni, viszont most tanulva az előbbiekből inkább nem ígérek semmit!
..talán csak annyit, hogy igyekezni fogok!💙
       
  C.