Nem beszélek, nem szólok, egy betűt se mondok, hangot sem hallatok. Voltaképp néma vagyok! Nem így születtem, csak az lettem. Viszont ez az én döntésem. Én választottam ezt az életet. Hogy miért is? Túl sokszor használták fel ellenem a szavaim, túl sokszor éltek vissza a szavak hatalmával, azokat ellenem fordítva. Eljátszották a bizalmam, átvágtak, és fájdalmat okoztak. Ha nem beszélek, ezek nem történek meg.
Nem kommunikálok senkivel, hisz nincs mondanivalóm senkinek. Lassan már 4 éve, hogy nem beszélek. A némasággal háttérbe szorulok, amit nem is bánok. Viszont vannak azok a bizonyos barátok. Én sajnos ilyeneket nem kapok, magányos vagyok. Amikor néma lettem, senki nem értett meg, magamra hagytak, másokhoz pártoltak... Fájt, de örültem neki, hisz így nem okozhattak több fájdalmat.
Ezekkel a gondolatokkal sétáltam végig a kihalt utcán. A szél hajamba kapva fújta azt össze-vissza, míg a hideg fehér arcom izzó vörösre varázsolta. Lehajtott fejjel vonultam tovább, azt a pár embert kerülgetve, kik a közelben lévő szórakozó helyről szállingóztak kifele, instabilan bandukolva.
Joggal kérdezhető, hogy miért nem félek. Őszintén ezt magam sem tudom. Nem érzek félelmet, csak a szánalmat a sok fiatal felé, akik erre pazarolják az időt, és szánalmat azon emberek iránt, kik megoldásnak vélik az alkoholfogyasztást különböző problémákra ahelyett, hogy megoldást keresnének rá. Helyette egy estére elfelejtik magukkal ezeket a gondokat, másnap, pedig ráébrednek, hogy nem változott semmit a helyzet, csak egy kis másnaposságot szerzett magának az illető.
Nem tudom merre tartok, egyszerűen csak megyek. Céltalanul rovom az utcákat, akarva-akaratlanul egyenesen haladva, egy elhagyatott játszótérre akadva. A hintához sétálva simítok végig rajta. Lassan ülök bele, körültekintve. Minden olyan csendes, akár csak én.
Egy villanyoszlop halványan pislákolva világítja meg a teret, a falevelek egymást kergetve keringenek. Varázslatos ez a hely, még is olyan mintha mindenki itt hagyta volna. Sehol egy lélek. Se házak, sem emberek.
Szemem behunyva lököm el magam a biztonságot nyújtó talajtól. A hintát hajtva, egy halvány mosoly kúszik szám sarkába. Egy pillanatban a szabadság érzése járja testem minden porcikáját. Felszabadultnak és boldognak érzem magam.
Aztán rájövök, mind ez, hiába ha hamarosan vissza kell, térjek a valóságba.
Nagy lendületet véve ugrok a földre, majd sóhajtva indulok haza.
Az idő múlása, szinte láthatatlan, magam sem tudom mennyi ideje, bolyongok már.
Meglepően könnyen, s gyorsan találok haza, ahhoz képest mily szinten haladtam csak előre a semmibe. Belépve az ajtón konstatálom a ház ürességét. Már-már meg sem lepődök, hisz mindig egyedül vagyok. Sosem vár senki haza. Nincs olyan kinek, számítana létezésem. Itthon is láthatatlannak tekintenek ugyanúgy, mint másutt..
