-Tanár úr.. Elizabeth néma!- mondta enyhe megvetéssel.
Rákaptam tekintetem. Az arca, a haja, ő maga, olyan ismerős volt számomra.
Ekkor, mint akit hidegvízzel öntöttek volna le, csapott meg a felismerés. Virginia.
Ő is azon emberek közé tartozott, akik megkeserítették az általános iskolában töltött éveim. Egészen pisis korom óta ismerjük egymást, mindig is legjobb barátnők voltunk, viszont neki a népszerűség fontosabb volt. Képes volt a legjobb barátnőjének a titkait kiteregetni, csak úgy embereket megalázni. Azt hitte, ha ezeket teszi, ő majd több lesz. A fejébe szállt a népszerűség, és nem érdekelte ezzel kinek mekkora fájdalmat okoz.
Ujjaim tördelve ültem vissza a helyemre. Senki sem reagált semmit. Páran furcsán végigmértek, néhányan megvető pillantásokkal illettek. Viszont volt egyetlen egy ember, akinek tekintetében egyiket sem véltem felfedezni. Nem undorodott, nem méregetett, nem mondott semmit. Csak a kíváncsiság halvány szikrája jelent meg szemében.
Elkapva fejem figyeltem a tanárra. Kicsöngetés után a legtöbb ember csapatokba verődve ismerkedett, legtöbben a pad tetején ülve nevettek. Nagyon úgy tűnt mindenki megtalálta a többiekkel a közös hangot. Csak én voltam egymagamban. Megint.
Tudtam, hogy nem fog odajönni hozzám senki, megint én leszek a furcsa lány, aki egy szót sem szól, de valahogy ez, most még is rosszul esett. Egy esélyt sem adtak nekem..
Fájt, hogy megint tudomást sem vesznek rólam, csak azért, mert egy kicsit más vagyok. Ha megismernének…
-Hé.- zökkentett ki a mellém leülő fiú gondolatmenetemből.
Nem válaszoltam, nem is reagáltam, arra hogy leült mellém.
Az igazat megvallva, fel sem fogtam, hogy valaki idejött hozzám.
-Mi a neved?- kérdezte én, pedig rá pillantva mutattam az előttem lévő füzetem borítójára, melyen ott díszelgett, Elizabeth Black.
-Miért nem mondasz semmit?- érdeklődött
Beállt a kínos csend. Most még a többi ember morajlásának zaját sem hallottam.
Lehajolva előhalásztam a fekete kis noteszem, egy toll kíséretében, majd belefirkantva elé toltam azt.
A válasz ott állt, szép, nagy betűkkel, szinte már rajzolva.
„Nincs mit mondanom!”
Nem kérdezett semmit, nem mondott semmit. Egy apró bólintással jelezvén, hogy tudomásul vette, amit írtam felállt, és elsétált.
