Nem tudom, mióta ülhettem már ott, de italom is elfogyott, ezért már csak a kiürült bögrét tartogattam kezemben.
Az időre pillantva, nehezen rávettem magam, s felálltam majd visszasétálva a szobámba, öltöztem fel a szokásos fekete farmeromba és a pulcsimba. Mindkettő már kinyúlt, megviselt, még is ezeket hordom, mert ebben érzem jól magam. Vállamra kapva táskám, erőszakoltam magamra lábbelim, majd kilépve az ajtón, dzsekim is sikerült magamra küzdeni. Így indultam el a szokásos úton, az iskolának nevezett épület felé. Az eső még mindig esett, ezért gyorsabban kapkodtam a lábam a megszokottnál. Valójában imádok az esőben sétálni, de most nem szeretnék rosszabbul festeni reggelente, mint általában. Új év, új kezdet, új hely. Csak nekem nem. Lehet más lett az iskola. Lehet, itt nem ismernek a tanárok, sem mások, mégis tudom nem fog semmi sem változni. Én ugyanúgy néma leszek, mint eddig, a többieknek, pedig valószínűleg ugyanaz lesz a véleményük rólam, mint eddig mindenkinek.
Kezemben nézve a „térképet” az épületről, próbálok rájönni, melyik is lehet a 13-as terem, és az hol helyezkedhet el.
Nagy levegőt véve indulok el az ismeretlen helyen, majd hosszas keresgélés után eltalálok a megfelelő teremhez.
Belépve megfagy a levegő körülöttem, minden szempár rám szegeződik, senki sem szól semmit. Kezem felemelve intek egyet, szám szólásra nyitom de, aztán vissza is csukom. Sietősen keresek egy szabad helyet, ami jelen esetben az ablak mellett helyezkedik el leghátul. Mintha csak nekem lenne fenntartva, hagyja mindenki üresen. Elhelyezkedve tekintek ki az ablakon. A vihar még mindig tombol, de már kevésbé, mint úgy 2 órával ezelőtt.
Most belegondolván nem is tudom mi lesz ma velem. Mint mindenhol, itt is biztos be kell majd mutatkozni, viszont nekem ez nem fog menni…
Ahogy ez végigfutott az agyamon belépett a tanár. Kedves mosollyal arcán csukta be az ajtót, majd köszöntötte az osztályt, megkérve mindenki szép sorjában mondjon magáról pár szót. A tőlem legmesszebb lévő embernél kezdte, ami számomra megnyugvást adott. Emberről emberre haladtunk sorjában, míg nem elértünk hozzám.
Nagyot nyelve álltam fel. A tanár, biztató pillantást küldött felém, ezért már ösztönösen jelelni kezdtem. Mindenki értetlen képpel bámult rám, lehajtottam fejem, mire felállt egy lány.
