Unottan rúgom le magamról már agyonhasznált, meggyötört bakancsom, miközben kabátom a fogasra akasztom.
Néha-néha felpillantva indulok a lépcsőn felfelé, egészen szobámig. Belépve az ajtón, találom szembe magam az üres fekete fehér falakkal, melyek ürességet sugároznak felém.
Számtalanszor eljátszottam már a gondolattal, hogy valamilyen módon egyénivé kéne tennem. A poszterek túl elcsépeltek, kézügyességem, és rajzolási tudásom, pedig nincsen olyan szinten, hogy azzal tudjak kezdeni valamit. Matricákat nem akarok felragasztgatni, az túlontúl gyerekes, és előbb-utóbb úgy is megunnám. Ezért is hagyom úgy, ahogy van. Felesleges lenne a sok munka vele.
Az ágyra vetődve húzom ölembe laptopom majd felnyitva fedelét szomorúan is, csukom vissza azt. Se egy üzenet. Se egy értesítő. A helyzet változatlanul is csak az, senki sem akar megismerni.
Már miért is akarnának. Voltaképp én sem akarnám magam megismerni.. Egy lány, aki nem beszél az emberek felé érzett bizalmatlansága miatt már négy éve ráadásul maga a kisugárzása is egy antiszociális, problémákkal küzdő emberéhez hasonlít, mint sem hogy egy vele egykorú tini lányéhoz. Nem járok bulizni, nem ismerkedek, nem randizok, csak sétálok egymagamban az utcán, zenét hallgatva. Választhattam, és én ezt az életet választottam. Már csak azt nem értem, miért nem érzem magam jól. Miért nem vagyok így boldog.
Laposakat pislogva próbálom eltüntetni a könnycseppeket melyek az idő alatt könnyfátyolt, képeztek szememre, majd pedig egymás után peregnek lefelé a takaróra hullva. Durva kézmozdulattal töröltem le őket arcom mindkét feléről.
Letusoltam, ettem, elaludtam. Mind ez szinte pillanatok töredéke alatt történt.
Van, hogy azt kívánom, bár soha többé ne ébrednék fel. Az álmaim sokkal szebbek, mint a valóság.
Hajnalban a vihar miatt kivágódó ablakom hangjára ébredek. A hideg elképesztő gyorsasággal lepte el a helyiséget. Rögtön felugrottam és bezártam azt, majd egy pokrócot magam köré tekerve mentem le a konyhába. Számomra már visszaaludni elvi képtelenség lett volna, így egy nagy bögre kakaó készítése után telepedtem le a kanapéra az üvegajtó elé, melyen át a hátsó kertbe lehet kijutni.
Apró kortyokban kóstolgatva ittam a meleg folyadékot, miközben az üvegen lefolyó esőcseppek versengését figyeltem. Egymást követve, hol lassan, hol gyorsan haladtak lefelé egymást váltva. Ha egy leért a földre nem kellett aggódni, hisz vagy tíz másik volt már a helyén.
Kinn a tomboló szél tépte a fák, bokrok koronáját, párszor a sötét, felhős égboltot egy vakító fény világította át. Egy villám, mely gyakran balesetet okoz, házakat rombol, életeket lop, még is oly gyönyörű. Ahogy az égből „kinyúlva”, egy szinte szimmetrikus alakzatot adva csap le, fényével beterítve az eget.
