Újra elmém mély bugyrainak mélyére merültem, megfeledkezve az időről, az emberekről, mindenről.
A valóság talajától elrugaszkodva, csöppentem egy világba, mely bár csak agyam szüleménye mégis olyan érzést vált ki belőlem mintha az lenne a való.
A való melyben minden, s mindenki boldog, nyugodt, és békés. Mondanám, hogy szabad, de ez a szó, mindenkinek mást jelent. Nekem ezt, neked azt, neki amazt.
Hogy számomra mit jelenthet a szabadság? Erre egyszerű a válaszom, hisz sokszor megfogalmazódott bennem ez a kérdés, és vele együtt a válasz is megszületett.
Szabad, mint kalitkából kiengedett madár, aki szárnyait kitárva, könnyeden száll az égen, akár csak tollpihe a levegőben. Mint álmában elhunyt ember, ki halálával maga után hagyva a gondokat, fájdalmakat, végre könnyeden felsóhajthat. Mint tudatlan állat, ki nem tud gondolkodni úgy, mint ember, épp ezért csak éli az életét nem foglalkozva a körülötte leselkedő veszélyre, nem foglalkozva tettei következményeivel.
A csengő fülsüketítő hangjára eszméltem fel, mely már számomra a nap végét jelentette. felsem tűnt, hogy így elrepült az idő. Összeszedve cuccom, gyors léptekkel siettem ki az épületből átvergődve a folyósóra özönlő embertömegen át. Egymás után pakoltam lábaim könyveim magamhoz szorítva, próbálva a legkevesebb feltűnést kelteni.
Éreztem, ahogy egy személy nyomomba szegődik, és jön utánam csakugyan sietve akár csak én, azzal a különbséggel. hogy ő nem valahova, hanem valakihez. Hozzám.
Ezt honnan tudom? Végig nevem hajtogatta, de nem álltam meg. Nem vágytam a közelségére, ahogy másére sem az elmúlt években. Újra csak a bizalmatlanság szikrája gyúlt fel bennem, hiába fordult meg fejemben, „bevárom, és akkor mi van..” rögtön megszólalt a vészcsengő, mely arra ösztönzött menjek tovább, s én így tettem.
Jobban összehúzva magam, haladtam hazafelé, mire egy kéz lassan vállamra simulva állított meg ebben,
Felemelve fejem néztem sötét íriszeibe, melyeken gyönyörűen csillant meg a nap fénye. Haja kócosan terült el fején, de valahogy még is tökéletesen beállított hatást keltett.
Arcán egy hiba sem volt, egy bőrhiba sem rontotta el azt. Szinte már költői szépséggel rendelkezett, amit biztos sokan megirigyelnek.
Felém tornyosulva nézett le rám, eddig vállamon pihenő kezét karomra vezetve le. Ebben a pillanatban hinné azt az ember, hogy minden eszményi, de mégis sikerül elrontani egy ilyen pillanatot.
Egy felénk száguldó autó dudájának hangja törte meg ezt. Míg én ledermedve, állva bámultam a járművet, ő hamar kapcsolva ugrott arrébb magával rántva. Még mindig döbbenten csapódtam mellkasának, és talán még össze is csúszok, ha nem tart meg karjaiban. Mikor újra magamhoz tértem rögtön ellöktem, majd hálálkodás nélkül futottam hazáig, életem egyik legnagyobb hibáját követve el. Megmentett, nem bántott, de én még is faképnél hagyva elmenekültem, meg sem köszöntem.
Bár hogy is köszönhettem volna meg, elvégre nem beszélek. Esetleg írtam volna le? Netán elég lett volna egy pillantás melyből megérti, mire gondolok? Vagy ezt csak én hiszem így?
Ezt már meglehet, sosem fogom megtudni. Hiába bánkódnék rajta, hiába gondolnék újra rá, nem lenne, értelme hisz a múltat megváltoztatni már nem tudom!
A jövőbe kéne tekintenem, mind ezek ellenére én már egy ideje leragadtam a múltban.
Nem tudok előre tekinteni, mindig valami emlék jut eszembe, mely elterelve figyelmemet, ragad magával, és húz vissza. A régi a barátok, helyek, nevek, események. Mind csak arra emlékeztetnek mi volt akkor, és nem tudom elképzelni, mi lesz majd…
Lepakolva kezemben pihenő könyveim az asztalra pillantottam ki az ablakon. Nevető, ártatlan gyerekeket, kéz a kézben sétáló, elméjüket rózsaszín köddel elvakított, szerelmeseket, gondterhelt felnőtteket, és sorsukba belenyugodott időseket, láttam mindenhol. Rögtön visszahúztam a függönyt és elfordultam. Már nem érdekelt mit tartogat még a külvilág, én teljesen jól megvagyok a négy fal között melyek szobám határolják.
