Bizalmatlan Párok Köre | ✓

Harmadik

A V E R Y
____________________

Egy szót sem voltam hajlandó szólni a fiúhoz, miután veszekedtem vele egy sort a kocsiban. Egyszerűen nem tudtam elhinni! Mégis mit képzelt? Hogy majd a kis játékától minden újra a régi lesz? Hogy nevetve borulok a karjaiba, és addig csókolom, míg ki nem fulladunk? Hah, Samuel, barátom, jó nagy szarba keverted magadat. Nem tudod te, milyen az, amikor tényleg nagyon mérges vagyok.

Egyszerűen már azt hittem, ha nem pattanok ki rögtön a kocsiból, amikor hazaértünk, menten felrobbanok. Majdnem egy éven keresztül sínylődtem miatta, most meg bedobja a “szeretném újra kezdeni”-kártyát. Felháborító.

Hangosan csattogtak a lépteim, ahogy feltrappoltam a lépcsőn az emeltre, az apartman ajtajáig, de utána rá kellett jönnöm, hogy Samuel-nél van a rohadt kulcs. Türelmetlenül doboltam a lábammal, míg Mr. Szoknyapecér Seggfej felvonszolta magát a lépcsőn, és azzal az idegesítő félmosolyával az arcán rám pillantott, közben pedig megforgatta a kulcsait az ujjain.

- Hm, szeretnél bemenni, Mórgóka?

- Ha nem engedsz be most rögtön, a folyosón tépem le a golyóidat, te idióta! És nem lesz szép látvány a szomszédoknak…

- Ugyan, Aves - lépett közelebb, és átkarolta a vállamat, mire én erősen ellöktem magamtól. Most látszott, hogy egy kicsit meglepődött.

- NEM, SAMUEL! Nyisd. Ki. Az. Ajtót! - már nagyon kezdtem kikelni magamból. Senki sem tudta kihozni belőlem még ezt az énemet.

- Mi lelt téged? - motyogta mosolyogva és kinyitotta az ajtót, én pedig azon nyomban betrappoltam, mihelyt ellöktem a kezét a kilincsről és kivágtam az ajtót.

- Hogy mi lelt? - suttogtam. - Inkább csukd be azt az ajtót.

- Nyissam, ki, csukjam be… Nem tudtam, hogy a szolgád vagyok - vont vállat.

- Szóval, Samuel - villantottam rá égető tekintetemet, amikor közelebb jött, utánam a konyhába - Nem akartam a kocsiban csinálni, nem akartam a folyosón, de most, hogy a kis lakásunkban vagyunk, elmondhatom - odaléptem szinte teljesen elé, az arcom talán most került a legközelebb az övéhez ezekben a hónapokban -, HOGY EGY AKKORA IDIÓTÁT, MINT TE, MÉG ÉLETEMBEN NEM LÁTTAM! ÉV VÉGI VIZSGA?! KAPCSOLATOK?! - a hajamba túrtam, és a fejemet rázva hátat fordítottam neki. Teljesen kikeltem önmagamból. Ez nem én vagyok.

- Mi ezzel a problémád?! Sokkal egyszerűbb szerintem, mint hogy viselkedészavaros kisgyerekekről írjál pszichológiai tanulmányt…

- Nem Sam - suttogtam. - Nem ez a lényeg! Megint csak a saját kis dolgaid érdekelnek. MEGINT ÖNZŐ MÓDON CSAK MAGADRA TUDSZ GONDOLNI! - ordítottam a képébe, és rácsaptam a mellkasára, hogy távolabb kerüljön tőlem.

Samuel viszont nem moccant, helyette erősen megmarkolta a csuklómat, és a konyhapult melletti falnak nyomott. A hátam hangosan csattant, mikor érintkezett a hideg felülettel, a tüdőmből pedig egy pillanatra kiszaladt a levegő. A fiú arca teljesen megváltozott, szépen ívelt szemöldökeit összevonta, az állkapcsa pedig megfeszült.

- Én vagyok önző?! - morogta hangosan, szinte az arcomba. - Én, aki próbálom ezt az egész kibaszott kapcsolatot kihúzni a szarból?! Én, aki már kifogyott a bocsánatkérésekből, mert TE - bökött a szabad kezével a mellkasomra -, önző módon magadat sajnáltatod, mert összetört a kis szíved?!

A szemeimbe könnyek gyűltek.
Hogy merészeli?

- Nem kellett volna összetörni a “kis szívemnek” - szinte köptem a szavakat -, ha te szarházi, NEM TÖRÖD ÖSSZE! Nem tudom rémlik-e, de te voltál az, aki megcsalt! - kimondtam. Kimondtam most először a szemébe. Majdnem tíz hónap kellett hozzá.