Bizalmatlan Párok Köre | ✓

Epilógus

A V E R Y
____________________

A múlt sebei lassan begyógyultak, én pedig soha nem voltam még ilyen boldog Sam mellett. Minden reggel mellette keltem, minden este a karjai ölelésébe zárva aludtam el. Együtt majszoltunk pizzát a tévé előtt, és ő hősiesen tűrte, amikor belenyomtam egy szeletet az arcába, mert felidegesített a perverz hülyeségeivel. Az egyetemen is jól megvoltunk. Mire elérkeztek a vizsgák, megírtuk a dolgozatunkat. Sok részt nekem kellett átjavítanom benne azok közül, amiket Sam készített. Csak nem tárhattuk a vizsgabizottság elé azt, hogy részegen lefeküdtünk és aztán lett szent a béke!

Minden percet együtt töltöttünk.

De persze ezek közül nem volt mindegyik tökéletes. Nem éltünk a rózsaszín ködben. Veszekedtünk, dolgokat hajigáltunk, kiabáltunk, de aztán végül mindig csak az lett az egésznek az eredménye, hogy Sam édes ajkaival belém fojtotta a szót, aztán édes kis semmiségeket suttogott a fülembe, végül pedig addig szeretkeztünk, míg elfelejtettük azt is, hogy létezik kettőnkön kívül bármi is a világon.

Az egyetem második évében otthagytuk a Bizalmatlan Párok Körét. Nem volt rá szükségünk. Megoldottuk a problémáinkat a magunk módján. Mrs. White nem tartott vissza minket. Inkább szakmai sikernek könyvelte el, hogy egy akkora szerencsétlen, mint Samuel Jones, képes volt kiegyengetni a problémáit az életében és egyenes útra tért.

A diplomaosztó után is együtt voltunk. Én otthagytam az éttermet, ő pedig egy menő munkahelyet szerzett az apja révén. A kosárlabdázás nem jött be annyira, mint megélhetési forrás, de bármikor, amikor Andrew-ék a közelben tartózkodtak, zengett az apartman mögötti, elkerített sportpálya a játékuktól.

Két évvel pedig a lediplomázásunk után Sam növesztett magának golyókat, és vette a bátorságot, hogy megkérje a kezemet. Apa eleinte nem örült, de azóta megbékéltek egymással, és a vadászpuska is visszakerült a helyére, a sufni mélyére otthon.

Elköltöztünk egy másik apartmanba, ami sokkal nagyobb volt, mint a belvárosban lévő kis lakás, ahol az egyetem évei alatt éltünk. Fájó szívvel léptem ki utoljára az akkori otthonomból, aminek falai annyi emléket őriztek kettőnkről. Tuti nem lesz még egy olyan lakó, akik olyan csatát vívnak, mint én Sammel.

Az esküvő másfél évvel az eljegyzés után zajlott. Nem voltunk sokan, csupán a legjobb barátaink, és a szűk családi kör volt jelen. Mindenfelé hófehér virágok, rózsák és orchideák borították az asztalokat, a székeket, a kertet, ahol a templomi esküvő után a fogadást tartottuk. Semmi sem volt olyan tökéletes, mint az a nap, és senki nem volt még olyan szexi, mint akkor Sam az öltönyében, aminek zsebébe egy szál orchideát tűztek.

Nem volt habos-babos ruhám. Nem volt tiarám, sem földön húzható uszályom, de úgy éreztem, hogy én voltam a leggyönyörűbb nő a világon. Sam is úgy nézett végig rajtam, miközben az illatozó csokromat szorongatva végigvonultam a templom főhajójának közepén. Sosem nézett még rám ennyire csillogó szemekkel. Én sem fürkésztem az ő arcát másképp.

Ő az enyém volt, és én pedig az övé.

A fogadás után fent maradtunk másnap egészen délig, és csak akkor hajtottuk álomra a fejünket. Egész hajnalban, mikorra elcsendesedett minden, mi még akkor is az üres sátrakban világító égősorok, meg az égen szikrázó csillagok alatt táncoltunk takarítás közben.

A nászutunk rövid volt, de felejthetetlen. Egy kis nyaralóban töltöttük a napjainkat, városnéző túrára mentünk, Samuel megint csinált nekem olyan isteni gofrit, és persze voltak olyan reggelek is, amikor felébredve csak egymás arcát bámultuk és vigyorogtunk a másikra. Bár általában ezek az ártatlan vigyorgások mocskos csókcsatákba, és egyéb olyan tevékenységekbe csaptak át.

- Mrs. Jones - suttogta nap mint nap, minden reggel a fülembe Sam. - Avery Jones. Az enyém vagy. Megjelöltelek.

- Nem is vettem észre, hogy lepisiltél!

- Nevet adtam neked. Az én nevemet - magyarázta, mintha idióta lettem volna.

- Tudom, tökfej!

Ez a beszélgetés nem is egyszer történt meg közöttünk. Hiába lettünk idősebbek, egyikünk sem nőtt ki a béna poénokból és a másik állandó piszkálásából. És ez így volt tökéletes.

Most pedig, az új otthonunkban ücsörögtünk a bézs színűre festett nappaliban, ugyan azon a viseltes kanapén, ami a régi lakásban volt. A huzatja már itt-ott megkopott egy kicsit, de mi imádtuk. Sam a vállamra hajtotta a fejét és a nyakamba szuszogott, miközben nagy tenyerével a hasamat simogatta. Ujjaimmal megcirógattam a kézfejét, aztán körberajzoltam a jeggyűrűjét is. Elmosolyodtam.

- Kicsi Sam remélem jó van - vigyorodott el, de nem emelte fel a fejét.

- Azt hittem Kicsi Sam-nek a farkadat hívod - nevettem fel, mire a fiú megrázta a fejét és az állát megtámasztotta a vállamon. - Amúgy is, nem tudjuk, hogy fiú lesz-e.

- Tuti fiú lesz. És én leszek a legszexibb apuka - vigyorgott rám önelégült mosollyal.

- Egoista - sóhajtottam fel. - De akkor sem fogjuk Kicsi Sam-nek hívni!

- Tudom, hogy te Kicsi Avery-t akarsz! - suttogta a fülembe vádlón, de kihallottam a hangjából a játékosságot.

- Annyira kreatív vagy, Sammy! - vigyorogtam vissza rá.

- Mindegy, lesz még időd eldönteni. Majd csinálok neked sok Kicsi Sam-et és Kicsi Averyt.

- Köszi Sam, igazán nagylelkű vagy - kuncogtam még mindig.

- Neked bármit, Aves - kacsintott, aztán pedig közelebb hajolt és gyors csókot nyomott a számra.

- De egy valamit jegyezz meg - motyogtam halkan, mikor kicsit elhúzódott. Keze továbbra is a hasamat cirógatta. - Nem szülök neked kosárcsapatot!

- Francba már, Avery! Most a földbe tiportad az álmaimat - biggyesztette le az ajkát szomorúan, de a szeme vidáman csillogott. - Tudod, hogy viccelek. Míg Kicsi Sam és te is egészségesek és boldogok vagytok, nekem az elég.

- Nem fogjuk Kicsi Sam-nek hívni!

- Nem teljesen csak a gyerekről beszéltem - kaján vigyora mindent elárult.

Mosolyogva ráztam meg a fejemet, aztán az ölelésébe simultam. Immáron kis családunk lassacskán három főre gyarapodott, én pedig nem is lehettem volna boldogabb.

Azt mondják, a történelem állandóan megismétli önmagát. Tényleg nem mondanak hülyeséget. Mindig megismétli. Viszont olyan akadály még nem gördült elénk az úton, amit nem tudtunk volna valahogy együtt legyűrni.

V É G E.

_________________

Kicsit nyálas, kicsit nagyon rózsaszín, de ennek a kettőnek ez a befejezés kellett. Muszáj volt kis bepillantást adnom a jövőjükbe, mert annyira szerettétek volna, hogy összeházasodjanak, gyerekeik legyenek és boldogan éljenek.
Nos, igazából a belső, undorítóan romantikus énem is ezt akarta, így ez is lett. (Btw azt az énemet most megint szaműzöm egy sötét lyukba)

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a történetet, hogy szurkoltatok ennek a két idiótának, és kitartóan vártátok a részeket, holott nagyon lassan írtam csak meg őket.
Köszönöm, hogy mindig itt vagytok nekem, és jobbá teszitek a napjaimat!
Köszönöm, hogy arra buzdítottatok, hogy folytassam az írást!

Folytatom.
Remélem továbbra is velem maradtok a többi történetemnél. Igyekszem majd nem csalódást okozni!

Egyébként még kettő történetem van írás alatt:

a DROGBÁRÓ
és a
PAGONYBAN.

Csók és nagy ölelés nektek, imádlak titeket!😚

#SAMERY/SAVERY FOREVER💗