Az óra eleve érdekesen kezdődött. Cantye elővett a táskájából egy plüss pókot és azzal szórakozott én meg figyeltem, fulladozva.
- Mi legyen a neve?- nyomta bele az arcomba.
- Nyuszi- feleltem, kitérve a pók útjából.
(A Nyuszi egy másik ügy szüleménye- a szerk.)
Felnézek a táblára, látom, hogy az van felírva : 12. Gondolom magamba: Há, milyen könnyű!
Elkezdek szórakozni az ötvencentis vonatzóval, ami mindig beleállt a hasamba, kimértem a tizenkettő centit. Ránézek Cantye munkájára, látom, hogy sokkal kisebb. Mivel pont nem érdekelt az egész, inkább elfeküdtem a padon.
Egyszer csak látom: Cantye az ollóval (AZZAL az ollóval 😂) a művészettörténet könyv hátulját vagdossa.
- Te mit csinálsz?- hajolok most én az aurájába.- Caaant!
- Névkártyát Nyuszinak- bök a pók felé.
Valahonnan letépett egy cérnát, átfűzte a lapon és felkötötte Nyuszi nyakába. Persze én már fetrengtem a röhögéstől.
Aztán jön csak a java. Cant elkezd énekelni (?).
- Jaj, Hédi hogy is van tovább?- kérdezi.
- Valami néni süt valamit, Sárikának meg piros a feje. Asszem.
Ekkor tört ki rajtunk a teljes röhögőgörcs.
- SZAKTANÁRIT FOGTOK KAPNI ÉS JELZEM AZ OSZTÁLYFŐNÖKNEK, HOGY ÜKTESSEN EL!
