Őrült elmék

1. rész

-Állj! Hagyjanak! Ugyan olyan vagyok, mint maguk! Nem vagyok őrült! Én kezelem őket! Nem én vagyok az őrült, hanem maguk! Állj! Engedjenek!- sikítottam a lehető legmeggyőzőbben.
-Kisasszony, nyugodjon le! Most szépen bevisszük egy csendes, nyugodt helyre, ahol kedves orvosok, olyanok, mint én, fogják kezelni magát. Nem kell félnie! Na, jöjjön, ne kelljen rángatniuk!- mondta hátborzongatóan mézes hangon a görbe orrú, apró, vastag szemüvegű, fehér köpenyes orvos, akit azért küldtek, hogy szükség esetén beadja nekem az altató injekciót, amit ott szorongatott kesztyűs kezében, amióta betörtek hozzám.
-NEM VAGYOK ŐRÜLT! Én láttam!! Ott volt! Nem látják? Most is ott van! Ott vicsorog a szemben lévő sarkon! Csak nézzenek oda! Ott van!- sírtam hisztérikusan. Nem lehet igaz, hogy nem látják! Az utolsó irodámban töltött nap óta állandóan zaklat. Nem tudok tőle aludni, sétálni vagy elmenni a boltba, mert állandóan attól kell félnem, hogy megöl.
-Jó trükk. Ne nézzen hülyének minket, nem egy dilis két lábon járó idiótát vittünk már be, szinte mindegyik megpróbálkozott már ezzel. Ott van egy sárkány! Látja? Mert én nem- mondta az egyik izomagyú gorilla, aki a fehér kocsi felé rángatott, majd összenevetett társával.
-Én nem látok sárkányokat! Én a valóságot látom, amihez maguk túl szemellenzősek és nem elég felkészültek!- ordítottam, majd hirtelen felindulásból beleharaptam az egyik alkalmazott kezébe, erre az fájdalmában felkiáltott.
-Áá! Doki, most adja be neki az injekciót, mert, ha nem, én teszem meg!- mondta, mire a doktor ridegen biccentett egyet. A következő pillanatban éles fájdalmat éreztem, majd hirtelen elsötétült a világ.
   Álmot láttam. Ugyan azt, mint minden éjjel. Megint megálmodtam azt a napot, amikor először találkoztam A Szörnnyel.
Az irodámban ültem, és ebédeltem. Egy órára vártam a következő betegemet, és akkor még csak tizenkét óra múlt hat perccel. Végre kiélvezhettem a csendet és az egyedüllétet. Persze, ha eltekintünk attól a néhány patkánytól és a szomszéd lakásból beszűrődő szuszogást, ami a tulajdonosától, George bácsitól származott. Tehát épp a Mekit dicsértem magamban, amiért ilyen isteni szendvicset tud készíteni, amikor egy sötét árnyat láttam átsuhanni a szobán. Gondoltam, biztos csak képzelődtem, így visszamerültem a szendvics elfogyasztásába. Aztán, két perc múlva megint megláttam az árnyat, csak most lassabban kúszott végig a szoba falán. A jéghideg rémület lebénított, annyira lesokkolódtam, hogy moccani sem tudtam. Hirtelen az árnyék feltűnt előttem a penészes falon. Először csak nagyon halványan, majd egyre erősebben láttam a körvonalát. Lassan láthatóvá vált, szinte kiszakadva a falból felém közeledett. Egyre csak közeledett hozzám, majd egy lépésnyire előttem megállt. Az egész 'teste' fekete volt, rémisztő, leírhatatlanul ronda, húzott arccal, amit talán nem lehet arcnak nevezni. Szemeit mintha elnyelte volna saját sötétsége, szájában milliónyi sárga fog és egy ocsmány, szürke nyelv volt. Mondanom sem kell, sokkos állapotba kerültem. Néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig farkasszemet néztünk egy mással, majd egyszer csak magas, csontig hatolóan hátborzonható sziszegő hangon a következőt mondta:
- Kellesssssz nekem. Pont ilyetttt kereszekkk- majd hideg, marcangoló érzést éreztem, pont olyat, mint aznap. Felébredtem.