Őrült elmék

Bevezető

A mai nap ugyan olyan vontatottan és unalmasan indult, mint a többi. Ugyan az a fáradt, karikás, világos szempár a tükörben, ugyan az az égett rántotta, ugyan azok a mesterkélt mosolyok mindenhol. Hiába álmodozom már óvodás korom óta arról, hogy valaki egyszer az én érzéseimmel, az én problémáimmal, az én életemmel foglalkozik majd, ez még mindig nem jött össze. Annyira nem, hogy még én magam is csak másokkal foglalkozom. Pszichiáter vagyok, ez a szakmám, hozzászoktam. De néha nekem is kijárna egy kis figyelem. Bár a munkámban lelem egyetlen örömömet. Itt végre olyan emberekkel találkozhatok, akik teljesen más nézőpontból látják a világot. Úgy, mint én. Mind meglátják a rosszat. Csak ők. Senki más. Csak azok, akiket őrültnek, dilisnek tiltulálnak, csak mert nem úgy gondolkodnak, mint mi. Vagyis... Mint ők. Ugyan is, tulajdon képpen a saját páciensem is lehetnék. Ezt eddig is sejtettem, néha viccesen meg is jegyeztem, azonban a ma történtek alapján két dolgot biztosan tudok. Az első, hogy a pácienseim egy része a legkisebb mértékig sem őrült. A másik pedig, hogy én is olyan vagyok mint ők. Mind a másvilágról, szellemekről, démonokról beszélnek. Most már tudom, ezek a lények valóban léteznek.