Bíztam Benned (befejezett) /H.S./

III.

Az igazgatóiban ülve minden egyes lehetséges indokot vagy érvet végig pörgettem az agyamban, hogy vajon mit is csinálhattam, de.. nincsen semmi olyan dolog, ami miatt itt kellene lennem. Nem voltam soha rossz tanuló, és nem veszekedtek senkivel, sőt, még a hangomat se emeltem fel. Mindig is apáék parancsoltak, és ezt muszáj volt tiszteletben tartanom.

- Darcy, tudod, hogy mi miatt vagy itt? - kérdezte meg az igazgatónő.

- Nem. - néztem rá és a férfire értetlen tekintettel.

- Nos, az a hír jutott el hozzánk, hogy a szüleid testileg és lelkileg is bántalmaznak. Ez igaz? - tette fel a kérdést a még mindig ismeretlen férfi.

- Nem. - mondtam annyira határozottan, amennyire csak tudtam.  Leült velem szembe, végig tartva a szemkontaktust. Már sajnos tudom az ilyen helyzeteket kezelni. Már amennyire.

- Értem. Akkor nyugodtan bemehetnénk a kórházba, és elvégeztethetnénk rajtad pár vizsgálatot. Igazam van?

- Tessék csak. - Istenem, Darcy! Ez a legrosszabb benned. Hazudni sem vagy képes.

- Rendben. - állt fel egy sóhaj kíséretében. - Menj vissza az órádra. Még délután szeretnék beszélni veled. - mondta, majd kitessékelt az ajtón. Hát ez csodás! 

Ezt nem hiszem el. Mit mondjak otthon? Apámék ezt nem fogják tolerálni. Valamit ki kell találnom. Mondjuk, ha felkeresem a nagyszüleimet? Elvileg Holmes Chapel-ben élnek. Ez nem is rossz ötlet.

Az órámra pillantva vettem tudomásul, hogy még van 25 perc kicsengetésig. Gyorsan haza megyek, ilyenkor úgy sincsenek otthon a "szüleim".

•••

Az ajtón belépve gyorsan levettem a cipőmet, és a farmerkabátomat. Felfutok a cuccaimmal az emeletre, és ledobom őket az ágyam mellé.

A szomszéd szobába belépve veszem tudomásul, hogy "anya" itthon hagyta a telefonját. Tökéletes. Gyorsan feloldom, majd a névjegyzékbe belépve elkezdem keresni a mamám telefonszámát. Bingó. Gyorsan kiírom a telefonszámot, majd visszarakom eredeti helyére a készüléket. Visszaszaladok a saját szobámba, majd egy sporttáskába kezdem a cuccaimat összedobálni. Mikor a tisztálkodási szereket dobálom bele egy neszeszerbe, megakad a szemem a kezemen. Vagdosás nyomai, és zúzódások mindenütt, ahogyan felhúzom a kardigánomat kezemen. Fáj, hogy nem hisznek bennem. Hogy mindenért én vagyok a hibás.

Szemeimből patakként kezdenek folyni a könnyek, amik vagy a mosdótálra, vagy a ruhámra zuhannak le. Mit sem törődve ezzel, az utolsó pár fontosabb dolgot is elpakolom, majd azt a házat elhagyva, ahol leéltem 16 évet, elhagyom. Remélem örökre...