BnHA fanfic HUN - Szenvedésből Szerelem? /KatsuDeku/ /BEFEJEZETT/

One

Elkerekedett szemekkel és elpirulva néztem a fiúra aki nem más mint Katsuki Bakugou. Az a fiú aki folyton bánt a bandájával, akibe már évek óta szerelmes vagyok... Igen! Szerelmes vagyok belé, évek óta, de nem mondhatom meg neki mert tuti visszautasítana.. így én inkább csak elnyomom magamba ezt az érzelmet. Pirulva néztem a gyermekkori barátomra aki most minden ok nélkül utál. Azóta amióta neki van képessége egyszerűen elkezdett gyűlölni... ettől ennyire nem változhat meg az ember... ugye? Sajnos, de. Amióta van képessége azóta bunkózik és terrorizál. Egyszerűen nem tudom magam megérteni... Szeretem de nem kellene szeretnem. Bár ha már én magam sem értem meg magam akkor ott már baj van... És most nekimentem. Letekintettem és a földet kezdtem el pásztázni a tekintetemmel. Miért kell nekem megásnom magamnak a sírom? Kacchan -így becézem őt- mozdulatlanul állt még mindig ugyanúgy, majd felém fordult és amint meglátott engem, gúnyos mosolyra húzta a száját.

-Ó, csak nem Deku a világ legszerencsétlenebb emberi lénye, akit még most is a hátán hord a Föld? - kérdezte csöpögve a gúnytól. A bandája mint mindig most is ott loholt a nyakába mint a pulik, kuncogni kezdtek. Továbbra is csak hallgattam és közben érzem, hogy a szívem megakar hasadni. És hogy a szégyenbe bele lehet fulladni.

-Miért nem verjük meg, főnök? - kérdezte az egyik, amire összerezzentem.

-Ezen gondolkodtam pont. - vigyorgott még mindig a gúnytól áradva Kacchan.

Némán álltam ott tétlenül remegve. De aztán... megszólalt a csengő! Soha nem hittem volna, hogy egyszer ennyire örülni fogok a csengőnek.

-B-bocsánat! Me-mennem kell... órára... - dadogtam remegve és gyorsan befutottam a suliba, otthagyva az idegeskedő Kacchant és a megdöbbent csatlósait. Bemenve a terembe elmotyogtam egy "bocsánat a késésért" mondatot, de még nem volt bent a tanár. Gyorsan átfurakodtam a pad sorok között a padomig, és kikészítettem a felszerelésem. Nemsokkal ezután jött be a tanár, és elkezdte kérdezni a hiányzókat hogy kik nincsenek itt, amikor bejöttek a terembe. Jó, túlzás azt mondani, hogy bejöttek. Inkább berontottak. Hát... meglehetősen idegesen. Uppsz...

Ösztönösen is összehúzódtam a székemen és némán néztem magam elé. Néha-néha rápillantva vártam az eseményeket. a Vállán lazán hátradobta a táskáját, és lassan körbenézett az osztályon, míg meg nem állapodott rajtam. Elvigyorodott és elindult felém. Szorosan összezártam a szemeim miközben próbáltam a remegésem csillapítani, de nem történt semmi. Kinyitottam a szemem, majd abban a pillanatban hátranéztem. Kacchan meg nem állt addig míg a padjához nem ért, és levágódott a székére. Találkozott a tekintetünk, így azon nyomban visszafordultam. Hamar eltelt az óra, és még egy... és még egy... míg nem maradt egy sem és haza lehetett menni. Felálltam, összepakoltam és kivettem a táskámból a noteszom, amikor ez félúton meg akadt, egy közeledő "veszély forrástól". Kacchan közeledett felém, mire szorosan magamhoz szorítottam a kis füzetet, mintha megtudott volna védeni. Halvány pírral az arcomon néztem őt ahogy egyre közelebb és közelebb jött. Megállt előttem és mielőtt bármit is reagálhattam volna kikapta a kezeim közül a jegyzetet, és belenézett. Semmilyen arckifejezéssel olvasgatta, míg nekem a torkomban dobogott a szívem, de olyan történt amit fel sem fogtam akkor... Elmosolyodott. Nem lenézően, nem gúnyosan, normális mosolyt mutatott felém. Éreztem hogy a vér az arcomba tódult, és hogy elpirultam. Becsukta a füzetet, és ekkor kapcsolt ki az agyam. Elkerekedett szemekkel néztem a füzetet és őt... megégette... Olyan volt mintha, vízzel leöntötték volna míg égett, de nem volt vizes... aztán mint egy szemetet kidobta az ablakon.

- Csak nem azt hitted. hogy majd te is hős lehetsz, Deku? -kérdően nézett rám de a szemében komolyságot is véltem felfedezni. Majd az ismert gúnyos mosolyát villantotta meg. - Mert akkor nem fogsz ép csontokkal hazamenni. - megfogta a vállam és ott ahol megérintett sisteregni kezdett az egyenruhám.

Néhány másodpercig némán bámultam magam elé, de aztán remegő hanggal megszólaltam.

-N-nekem... ez... ez az... álmom... Kacchan. - mondtam a szemébe reszketve.

Felröhögött a reakciómra.

-De hiszen te remegsz! - nevettek ki mindannyian, még a csatlósai is. - Szerintem add fel. Te sosem leszel hős! - ezzel megfordult és elindult ki az osztályból.

-Nekem...ez az álmom, és nem akarom feladni.- mondtam magabiztosan de továbbra is remegő végtagokkal.

-Hé, Kacchan nem kezdjük el amit reggel akartunk? Tudod a verés... - mondta egy másik csatlósa.

-Mondom. Add. Fel. Te sohasem leszel hős. Nem lesz képességed akármennyire is szeretnéd.-mondta a tényt amit eddig nem akartam felfogni. Vagyis... felfogtam, csak nem akartam elhinni. Közelebb lépett felém a fülemhez hajolt hogy belesuttogjon. - Egy másik életben lehet lesz képességed... szóval csak ugorj ki. - hajolt el röhögve...

Itt lennék a folytatással.^^ Akik akár egy pillantást is vetettek erre a kis Fanfic-re köszönöm.^^ x3