BnHA fanfic HUN - Szenvedésből Szerelem? /KatsuDeku/ /BEFEJEZETT/

Four

- Nem értesz? Nem is áll szándékomban ez, hogy megérts. Nem tud érdekelni. - válaszolta az én halk mondatomra hátranézve rám. És ez volt az a pillanat mikor elakartam volna süllyedni a sárban... Jó mélyre. Szerencsére nem lehetett hallani? Hogy most is mekkorát koppantam... Mint egy zongora amit ledobtak a negyedik emeletről és hangos roballyal tört össze az aszfalton, ezzel teljesen tönkretéve a gyönyörű szinfóniát adó hangszert. Teljesen úgy éreztem mintha hideg vízbe nyomták a fejem, hogy ébredjek fel a káprázatból, ami, mintha ugyanolyan hangos zajjal tört volna szilánkokra. Mint egy rózsaszín tükör, ami lefedte a szemeim hogy ne lássak tisztán, hogy tévképzetekbe ringassam magam.
- De én megakarlak érteni! Hiszen... Legjobb barátok voltunk... Miért távolodtál el tőlem? Miért gúnyolódsz? Miért érzel késztetést rá, hogy bánts engem? Hiszen semmi okot nem adtam rá semmikor sem! Lehet hogy félős vagyok... Hogy nyámnyilának tartasz... De próbálok változni... De ez nagyon fáj. Hiszen... Az... Akit szeretek... Szerelemből... Így is feltudtam fogni hogy nem viszonzod... De az hogy még ki is gúnyolsz mellé... Ez nekem túl sok... Fontolóra vettem... Akkor... És ott... Hogy kiugrok az ablakon... Mikor mondtad... Annyi bennem a keserűség... Hiszen... Mi értelme élnem?... De nem teszem meg... Mert nem akarom anyámat még jobban elszomorítani... Rajtam kívül senkije sincs... Az apám elhagyott minket... Meghalt... Én... Utálom, hogy így viselkedsz! De nem tudok haragudni... Egyszerűen semmiért sem... Mert szeretlek... Mostmár... Nyugodtan bánthatsz engem... Nem a semmiért fogsz gúnyolódni velem mint eddig.. - mosolyodtam el elkeseredetten, és kitépve magam a szorításából nagy nehezen, elindultam haza, mivel innen már tudtam az utat haza. Most is egy kéz állított meg... Pontosabban kettő, amik a derekamnál fogva húztak vissza magukhoz óvatosan, mintha törékeny lennék, én pedig minden áron kiakartam közüle szabadulni, kiáltásokkal, hogy engedjen el és hadd menjek... de ahogy maga felé fordított és lágyan az ajkaimra adott egy puszit, hogy majd egy hosszabb puszival illesse puha párnáival az enyéimet... Leblokkoltam. Nem tudtam volna hol vagyok, ha kérdezték volna, de lehet még azt sem, hogy mi a nevem. Amikor pedig újra visszanyertem a lélekjelenlétem, és még éreztem a puha párnáit az ajkaimon, viszonoztam lassan, ügyetlenül, örömmel, és egy kósza könnycsepp is elhelyezkedett az arcomon lecsöppenve együtt az esővel. Lassan emeltem fel a karjaim, hogy a nyakára fonjam őket, míg az ő kezei a derekamon pihenve voltak. Azt hiszem álmodom... Mi más lehetne? Nem csókolna meg... Ha mégis, csak azért, mert még jobban meg akar törni. Pedig már nincs semmi amit összetörhetne bennem. Összetörtem minden egyes nap. Minden egyes szava egy-egy késdöfés volt. Örülhetne is! Hiszen miatta törtem össze...
Egy kis idő múlva, mikor lassan elváltunk, én még mindig behunyt szemmel próbáltam feldolgozni az imént történteket. Egy kicsit lehajtva a fejem szólaltam meg rekedten, halkan és elkeseredetten:
- Miért... Kínzol... Még jobban?... Ennyire... Utálsz?... Eddig... Elmész?... - néztem fel lassan a szemébe fájdalmasan, ahol meglepetésemre melegséget láttam... Hogy aztán düh keletkezzen benne a szavaimra.
- Nem... Utállak... Miért hiszed ezt?! - emelte fel a hangját. - Nem megyek el én sehova eddig. És nem kínozlak téged...
- Mert soha... Soha nem voltál ilyen kedves velem... Jó, hogy azt hiszem még jobban összeakarsz ezzel törni! Hogy ez is annak a terv része amiben a teljes megsemmisítésem lelkileg a cél! Állandóan bántottál... Megaláztál... Tönkretettél... Mit akarsz még? A szerelmem már rég a tiéd! Még azokkal az apró darabjaimmal is szeretlek! Még most is! Miért jó neked ez?.... - kiabáltam a válaszom a szavába vágva, hogy aztán elkeseredve görnyedjek össze ügyelve rá hogy ne a mellkasának dőljek, beharapva a szám szélét, ezzel próbálva tompítani a lelki fájdalmam, majd egyet hátralépve azzal a gondolattal, hogy végre elmehessek innen. Kacchan még mindig némán állt előttem karjait, mind eddig a derekamon fektetve, szorosabban tartva engem, hogy aztán elvegye az egyiket, azzal a céllal, hogy az állam alá nyúljon és felemelje. Hüvelykujjával pedig cirógatni kezdte az arcom mire még jobban megfeszültem, hogy ne hunyjam be a szemem és ne simuljak bele az érintésébe.
- Deku... Nem is... Izuku... - amire még inkább tágra nyílt a szemem... Soha nem hívott még a nevemen... - Szerinted miért piszkáltalak? Gondolkozz! Nem te vagy a legokosabb az osztályban? Persze csak utánam. - vigyorodott el, amiér sértődött arcot mutattam, mire ő ezen csak nevetett. - Mit gondolsz miért? -mosolygott selytelmesen. Csak néztem az arcát, majd kicsit lehajtva a fejem, lázasan gondolkodni kezdtem.
- Nem tudom.. - válaszoltam pár perc töprengés után tanácstalanul és kérdőn nézve fel az arcára.
- Akkor megmutatom neked... Még egyszer... - suttogta a szavakat és a keze, ami eddig az arcomat becézgette, most a hajamra vándorolt át, hogy ott simogsson meg, majd mikor közeledni kezdett az arca, teljesen ledöbbentem. A fülemben dobogó vér, teljesen elhomályosított minden más hagot, és az addig ütemesen dobogó szívverésem megszaporodott, mintha éppen futnék, vagy futottam volna. Tágra nyílt szemekkel néztem ahogy lassan lehunyta a szemeit és közelebb húz magához. Mikor pedig az ajkaink egymást súrolták, lassan és lágyan kezdte el mozgatni puha párnáit az enyémeken, teljesen elvesztem az elsöprő érzelmeim közepén. Boldog voltam, mert talán viszonozza az érzelmeim. A gondolat, hogy együtt lehetünk, mint egy pár... A másik legnagyobb kívánságom, ami normális esetben, soha nem válhatna valóra... A keserűséges tehetetlenség, hogy ha mégis csak játszik az érzelmeimmel, mégse tudok ellene semmit sem tenni... A szomorúság, ami teljesen átölelte a szívem, nehogy elbízzam magam, ha előjönnek a haverjai a kamerákkal... Viszonoztam a csókját. A gyomromban levő pillangók bizsergést keltettek, próbálva megmelengetni és összerakni az összetört szívem. Mintha megállt volna az idő ezekben a pillanatokban. Lágyan, érzelmesen csókolt... Mintha a mindene lennék... És ekkor elhúzódott. Felnéztem rá, és csak meleg szeretet csillogott a tekintetéből, aminek hatására megrendültem. Szeret... Visszangzott a szó, és boldog mosolyra fakasztott. Nem kellett kimondania, hittem neki. Mégha nehéz is volt elhinnem... Lágyan elmosolyodott, és hazavitt.

The End!

Sziasztok! Hát. Nagyon rég nem jelentkeztem... Sajnálom, hogy eddig megvárakoztattalak benneteket! Ez egy jó hosszú fejezet lett.  Kicsit... Mintha a vége összecsapott lenne... Vagyis legalábbis én úgy érzem.
Nagyon köszönöm a bátorításokat! Azt hogy írtatok... Még ha nem is raktam ki olyan sokat... Meg ha kezdő is vagyok...
És bocsánatot kérek! A terjedelem miatt, az értelmetlen fogalmazásom miatt /előfordult gondolom/, a vesszőhibák miatt, az elírások miatt... Azt hogy nagyon hosszú időközönként raktam ki... Sok minden miatt.. Szóval.. Bocsánatot kérek. Mindenért.
De remélem azért tetszett!^^