Ledöbbentem!

159 14 0
                                    

Gyorsan mentek a napok.
Végre péntek van!

Ma is bementem a kávézóba és vártam hogy Kiji megkérdeze mit csinálok hétvégén.

Nem kérdezte..nem is szólalt meg. Furcsa volt. Nem ilyen szokot lenni velem Kiji.

- Baj van? - kérdem aggódoan.
- Nincs! - vágta rá.

- Aisshh! Mennem kell!- ált fel a székről.
- Hova? - kérdem meg.
- Dolgom van..- mondtam halkan.
Majd elindult az ajtó felé.
De épp megtudtam fogni a csuklóját.

- Várj! - szorongatam csuklóját.
Miért vagy ilyen velem? Miért hagysz itt másodszora?

Nézet hátra Kiji majd megforditott és a pult felé mutattot.

- Láttod? Láttod ki van a pult mögöt? - mutattot arra.
- Egy idős bácsit. - válaszoltam.
- Igen! Szerinted boldog?
- Nem tűnik annak..de ennek mi értelme?- néztem rá

Kiji kifujta a levegőt majd neki kezdet mondani valójának.
- Figyelj! Az a idős bácsi az édesapám.

Néztem rá döbenve.

- Édesanyám kórházban van. Baj van a szivével. Megkell műteni..- könyezet be Kiji.

Nem tudtam megszólalni. Csak sajnálkozva megöleltem.

- Túl fogja élni! - szorongatan kis kezeim közöt Kijit.
- Remélem. De nekem most mennem kell édesanyámhoz. - nézet rám mosolyogva.
- Mehetek én is? - csillant fel a szemem.

Látszot Kijin hogy meglepődöt mikor elhanzot az utolsó mondatom számból.

- Nem kéne suliba menned? - vont kérdőre.
- De igen..de veled szeretnék lenni. - mondtam kissé halkan majd elpirultam.
- Biztos vagy te ebben? - huzta fel szemöldökét.

Kicsit bizalmatlanul de bolintottam egyet.

Ne nézz kérlek! (ÁTÍRÁS ALATT)Where stories live. Discover now