Smaragdzöld szemeim

4. fejezet

Ess le, Könnycsepp!

落ちますティアドロップ

Haku tisztában volt vele, hogy amit csinál, az nem illik egy épelméjű emberhez, de nem tudott nemet parancsolni magának.

Megjelent egy kard előtte. Markolata kék és zöld zsinórral volt átkötve, illetve a kardhüvelyből kék fény sugárzott. Haku kezébe vette és kihúzta a katanát tokjából. Még az álla is leesett a csodálkozástól. A kard pengéje volt kék színű. Azonban nem maradt sok ideje csodálkozni, ugyanis elvesztette a lába alól a talajt. Ösztönösen behunyta a szemét, mint egy félős kisgyerek. Bár ebben a helyzetben ki ne ijedt volna meg, akár csak egy pillanatra is?

Fél perc múlva úgy érezte, hogy van valami a talpa alatt, így kinyitotta a szemét. Azonban nyitott szemmel ugyanolyan sötétség tárult a szeme elé, mintha csukva tartotta volna. Most a kard sem világított a kezében, pedig érezte, hogy ott van. Bár ez igencsak furcsa, szokatlan és ugyanakkor varázslatos helyzet volt, nem vesztette el az eszét és nem esett kétségbe. Halkan megszólalt:

- Hahó! Van itt valaki?- kérdezte.

- Igen- válaszolta egy női hang.

- Ki az?- tette fel az újabb kérdést Haku.

- Ejnye, máris elfelejtettél volna? Pedig még le is vettem a ruháidat- nevette el magát a hölgy vagy kicsit pontosabban a kishölgy.

- Hinami- san, te vagy az?

- Igen- mondta, majd aggódó hangon tovább folytatta. – Jobban vagy már? Féltem, hogy nem érsz majd haza.

- Nincs miért félned, már teljesen jól vagyok- nyugtatta meg a fiú Hinamit.

- Nos, ha már valóban jól vagy, akkor kezdjünk el gyakorolni!

- Mégis mit?- tudakolta a fiú.

- Nem olvastad a könyvet? Természetesen a kardod irányítását kell megtanulnod! Egy mágikus kardot tartasz a kezedben. Ő a te démonölő kardod.

- Az én micsodám?- hökkent meg Haku. – Milyen démonölő meg mágikus kardról beszélsz? És egyáltalán hol vagyunk? Nem látok semmit. És mégis hogyan kerültem ide? – Haku eddig kitartott, de most már kezdett kétségbe esni.

- Egy titkos búvóhelyen vagyunk, mely kiváló gyakorlóhely. Ez, mint láthatod, egy fekete folyosó. Mondhatni, hogy ez a társaim és az én második számú otthonunk. – kezdte Hinami. – Te a varázsigének köszönhetően kerültél ide, melyet hangosan elmondtál. A sötétség pedig azért kell, hogy jobban a füledre, orrodra és szaglásodra hagyatkozz. Érezned kell a másik jelenlétét! Ami pedig a kardodat illeti, nevezd el!

- Nevezzem el? – kérdezett vissza Haku.

- Igen, adj neki egy nevet! – magyarázta Hinami.

Hakunak egy kép ugrott be, talán valamelyik emléke lehetett. Saját maga szerepelt benne. Nagyon sírt a képen, patatokban folytak a könnyei. Köré fiúk gyűltek, akik nevettek rajta. Egy barátja se volt, aki megvigasztalta volna, vagy a védelmére kelt volna. Érezte, hogy erős, de ilyen sok emberrel szemben nem tudna győzni. Még egy pillanatig látta maga előtt a képet, és még egy rövid ideig átérezte annak a fiúnak az érzéseit. Annak a fiúét, aki tudta, hogy nem tudna győzni ennyi ember ellen és aki őszintén szólva nem is akart győzni. Nem akart bántani senkit sem, hiszen tudta, hogy ezek a fiúk egymást húzták bele ebbe és tudta, hogy vannak, akik csak kényszerből nevetnek rajta. Igazából nem voltak gonoszak.

Döntött a kardja nevét illetően. „ Könnycsepp" – nek fogja nevezni.

- Kész vagy?

- Igen.