Fekete rózsa

2. Egyezség

A nap fénye áttetsző csíkokban tört át a szürke üvegkupolán. A nagykönyvtár szinte teljesen üresen tátongott, kivéve az egyik asztalnál ülő magányos lányt.
A teremben papír- és tintaillat terjengett, amit Anisa teljes szívéből imádott. Gyakran mondogatták róla a cselédek, hogy az utóbbi időben gyakorlatilag már beköltözött a könyvtárba, de ő nem nagyon törődött az udvaroncok aggódó vagy épp gúnyos szavaival.
Végtére is igaz volt, amit mondtak. Minden idejét, amit nem kellett különböző tanítókkal és tudósokkal töltenie, kihasználta arra, hogy befészkelje magát a könyvtár egyik foteljába vagy letelepedjen a kedvenc íróasztalához. Egyesek meg voltak győződve róla, hogy egy olyan lány, akinek az esze folyton csak tündérmeséken jár, nem méltó arra, hogy örökölje a trónt és királynő legyen belőle. Anisa úgy volt ezzel, hogy más választása úgysincsen, ha pedig már feltétlenül leendő királynőt akarnak faragni belőle, eleget tesz az elvárt követelményeknek. Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy a szabadidejét igenis azzal tölthesse, amivel akarja.
Néha kicsit irigy volt a testvérére, mert neki sokkal kötetlenebbek voltak a napjai. Nem kellett annyit tanulnia a történelemről és szőrszálhasogató illemszabályokról, nem hurcolták mindig egyik okostojástól a másikig és nem kellett ott ücsörögnie minden egyes unalmas megbeszélésen vagy ünnepi bálon sem − egyszóval szabadabb volt.
Néhányan még azt is fel merték vetni, hogy Anisa helyett inkább Carlinát kéne örökösnek tenni, de akik ezt terjesztették, természetesen nem tudtak húga titkos városi kirándulásairól. Bár, talán, ha tudtak volna, akkor is a őt pártolták volna.
Carlina királynővé válása viszont szinte lehetetlen volt, tekintve, hogy Anisa volt az idősebb kettejük közül. A trón törvényesen őt illette, és ha nem halálozik el hirtelen valamiféle betegségben vagy éri valamilyen merénylet, ő marad az örökös. Anisa fülébe általában eljutott a legtöbb pletyka, és természetesen tisztában volt vele, hogy nem mindenki kedveli őt, de azt is remélte, hogy az emberek azért annyira nem utálják, hogy szervezkedjenek ellene.
A mai reggelre az volt az eredeti terve, hogy besurran majd megkeresni egy könyvtárban hagyott kötetet, de mikor indult volna, értesítették, hogy mennie kell a vár nyugati felében lévő gyakorlóterembe táncórát venni.
Nem látta értelmét és semmi kedve nem volt hozzá, de végül mégiscsak elvonszolta magát odáig, hogy aztán kezdhessen keringőzni egész délelőtt. Alapvetően nem volt baja a tánccal, sőt, még szerette is, de az elégedetlen rikoltozások − nem megfelelő a tartása, már megint rosszul lépett, és ehhez hasonlók − lassacskán elvették tőle a kedvét, nem is beszélve élete első bálozásáról, aminek kínos pillanatai még mindig élénken éltek az emlékeiben...
Az egész délelőttjét kitöltő fárasztó táncikálás után közölték vele, hogy a másnap esti bálon táncolnia kell valami Nigrugensbe hívott városparancsnokkal és ezért aznap reggel a ruhaválasztás előtt is gyakorolnia kell majd. Ennek hallatán Anisa jó hercegnőhöz méltón csak udvariasan mosolygott, elrejtve minden bosszússágát, majd sietett is vissza a könyvtárba végre eltűnni a követelőző emberek elől. Itt azt remélte, egyedül lehet majd egy darabig, a folyosón viszont összetalálkozott Sabathtal.
A fiú boldog mosolyt villantott rá, mikor megpillantotta.
− Hová ilyen sietősen?
Anisa visszamosolygott. Nem tudta volna megmagyarázni, pontosan miért, de mindig megkönnyebbült valamelyest, mikor beszélgethetett vele.  Egy kis felüdülésnek érezte a szigorú szabályok és elvárások kereszttüzében, hisz előtte legalább nem kellett megfelelnie. Sabath zöld szeme vidáman csillogott a folyosó plafonjáról lelógó csillár fényében. Vitathatatlan volt az, hogy igen népszerűnek számított a vár nőnemű lakóinak körében.
− Na, szerinted hová? − nézett fel rá, miközben egyik kezével megigazgatta a nagy rohanásban összegyűrődött szoknyáját.
− Lássuk csak... Talán a könyvtárba? − találgatott Sabath.
− Hát ezt hamar kitaláltad.
A fiú felnevetett.
−  Akárhányszor beléd botlok a folyosón, mindig a könyvtárba mész. Főleg, ha ideges vagy. Szóval, mi történt, hercegnő?
Anisa fáradtan felsóhajtott.
− Csak rájöttem arra, hogy nem szeretek táncolni.
− Erre furcsamód mindig a táncpróbáid után jössz rá, aztán meggondolod  magad.
− Szerintem ez most maradandó lesz − dünnyögte Anisa.
− Micsoda kár! Pedig pont fel akartalak kérni a holnapi bálon. De ha nem, hát nem...
Anysa szeme felcsillant.
− Te is ott leszel holnap? − bukott ki belőle.
Sabath legtöbbször kihagyta az efféle bálokat és egyéb rendezvényeket, így hát Anisa ilyenkor egyedül ücsörgött és engedelmesen nézett ki a fejéből, ahogy elvárták tőle.
Nem volt sem jó társaság, sem jó szórakozás. Néha előfordult, hogy ennek ellenére élvezett egy-egy estét, de ez általában olyankor esett meg, mikor összeismerkedett néhány vendégül látott utazóval, akikkel végre izgalmas témákról tudott beszélgetni. Szerencsére könnyen alkalmazkodott a vár népéhez, mindenkivel képes volt néhány szót váltani, ha a szükség úgy hozta, ráadásul azt vette észre, hogy az ifjú nemesek és őrök kifejezetten örülnek is annak, ha szóba áll velük.
Így hát mikor már annyira unatkozott, hogy még a helyén sem tudott nyugton ülni, elszórakoztatta magát azzal, hogy aranyosan rámosolygott néhány fiatal férfire és megfigyelte a reakciókat. Elsőre kissé gonosz dolognak érezte elkábítani őket azzal, hogy talán felkeltették az érdeklődését, de aztán megszokta ezt a hóbortot és mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül űzte tovább. Tisztában volt az adottságaival és a kinézetével, ami sok helyzetben előnyére vált. Eljátszotta a buta hercegnőt és máris mindenki kedvesen pillogott rá. A kivételt képezték persze azok, akik úgy gondolták, nem királynőnek való, de velük úgysem tudta volna megkedveltetni magát, még akkor sem, ha ha a nap minden órájában tökéletes trónörökösként viselkedik.
Sabath hangja rántotta vissza a gondolataiból.
− Talán eljövök. Ha jó a társaság, nem bánom.
Anisa lesütötte a tekintetét, mikor megértette a célzást. Úgy döntött, jobb lesz, ha témát vált.
− És te hová tartottál éppen? − kérdezte, miközben tetőtől talpig végigmérte őt. Sabath fekete bőrcsizmát, egyszerű sötétkék nadrágot és fehér inget viselt. Nem is értette, hogy nem vette eddig észre a ruháját, hisz általában némileg elegánsabban szokott öltözködni, nem járkál csak úgy fel-alá egy szimpla ingben.
Sabath megvonta a vállát.
− Úgy gondoltam, megnézem az őrség egyik vívóedzését és ha már elmegyek, talán be is állok hozzájuk. Még meglátom. A gyakorlás mindig ráfér az emberre.
− Akkor jó szórakozást − biccentett a hercegnő és már indult volna tovább, de két lépés után visszafordult. − Sabath?
− Igen?
− Nem tudod esetleg, merre lehet Carlina? Reggel óta nem láttam őt.
− Nagyjából fél órával ezelőtt futottam össze vele. Épp Nevronnal beszélgetett.
Anisa megrökönyödött.
− Nevronnal? A húgom?
Sabath bólintott. Anisa még mindig nem volt biztos abban, hogy jól hallotta, amit mondott az imént.
− Ez egész biztos? Ugyanarról a Carlináról beszélünk?
− Igen, egész biztos − nevetett Sabath. − De szerintem csak azért állt szóba vele, mert Nevronnak kellett átadnia neki a király üzenetét.
− Milyen üzenet?
− Csak annyit tudok, hogy a király hívatta Carát.
− Nocsak, hallgatóztunk? − incselkedett Anisa vigyorogva.
− Miket feltételezel te rólam? − Sabath sértődötten összevonta a szemöldökét. − Nem hallgatóztam.
A lány még mindig vigyorgott.
− Csak vékonyak a falak, igaz?
Egy pillanatnyi csend múlva Sabath megforgatta a szemét.
− Na jó, talán megeshet, hogy hallgatóztam, de csak egy kicsit − ismerte be egy huncut mosoly kíséretében.
Anisa csípőre tette a kezét.
− Tényleg azt hitted, meglepődök?
− Nem. Ahhoz túl jól ismersz − vont vállat a másik.
− Az meglehet.
Egy cinkos pillantás után végül mindketten elballagtak a dolgukra.
Anisa szerencséjére a könyvtári asztalon még ott feküdt az előző nap kiszemelt könyve, így amint belépett, felkapta és leült az egyik aprólékosan kidolgozott virágmintákkal díszített íróasztalhoz. Nagyon szeretett olvasni, azok a regények pedig kimondottan a kedvenceivé váltak, amelyekben mitikus lények is szerepeltek.
Hallott már olyasmiket, hogy régen Aethelon is tele volt különféle lényekkel, de mára már csak a Sikolyhívóról tudta, hogy nem egyszerű ember. Keringtek történetek Holtajkúakról, Fénytörőkről és Alakváltókról is, de tudomása szerint már rég nem élt ilyen lényekből egy sem a föld színén.
Épp a regény harmadik fejezetébe kezdett volna bele, mikor a terem ajtaja úgy kivágódott, hogy a hangos csattanást valószínűleg az egész várban hallani lehetett. Anisa halálra vált arccal pillantott fel a lapok mögül.
− Nem hiszem el! Hogy teheti ezt velem? Mégis mit képzel magáról? − rontott be a terembe Carlina. Hangjától csak úgy visszhangzott a könyvtár, léptei alatt hangosan dobogott a parketta. Anisa nem volt hozzászokva húgától ilyen dühkitörésekhez, úgyhogy nagy lehetett a gond. Valami igazán mélyen felzaklathatta őt, ha most így viselkedik.
− Baj van? − tette fel a nyilvánvaló kérdést. Erősen gyanította, hogy testvére az apjukkal veszhetett össze.
− Nem, nincsen baj... ! Szerinted? Csak úgy kedvtelésből csapkodom az ajtót − dohogott Carlina, miközben levetette magát az egyik mályvaszínű bársonnyal borított fotelba. Sötétzöld ruhájának szoknyája egyenetlenül terült szét a földön.
− Jól van, kezdd szépen az elejétől! − kérte Anisa és közben becsukta a könyvét, majd hátradőlt a székében és húgára függesztette tekintetét.
− Apánk hívatott.
− Tudom − motyogta szórakozottan Anisa.
− Tudod? Mégis honnan?
Jobbnak látta, ha erre inkább nem felel, mielőtt még húga legközelebb Sabathon vezetné le a dühét.
− Mit akart? − kérdezte inkább.
Carlina lehunyta a szemét és mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt.
− Azt, hogy jöjjek el a holnapi bálra − morogta.
− És ez a nagy gondod? Nekem az összes bálon meg kell jelennem, igazán ki fogod bírni ezt az egy alkalmat, hidd el.
Húga lesújtó pillantással illette.
− Ez nem minden. Tudod, ki a díszvendég?
− Hogyne tudnám, táncolnom kell vele... az infanteni városparancsnok az, nem? − dünnyögte Anisa az asztalra könyökölve. Infanten egy Chernaltól délre lévő másik birodalom, Divitia fővárosa volt.
− Pontosan. És szerinted miért jön ide?
Anisa felvonta a szemöldökét.
− Erről is tudnom kéne?
− Azért jön ide, Anisa, hogy megerősítse a békét Chernal és Divitia között.
− Mintha az nem lenne teljesen mindegy. Így is-úgy is apánk uralkodik mindkettő felett...
− Tudod, a formalitásoknak is eleget kell tenni, és itt most az lesz a legfőbb esemény, hogy bejelentést tesznek, miszerint hozzá kell mennem a városparancsnok unokaöccséhez.
Anisa megdermedt. Néhány pillanatig figyelmesen nézte húga arcát és egy valamit biztosan le tudott olvasni róla: nem akar hozzámenni senkihez, a városparancsnok unokaöccséhez meg aztán végképp nem.
− Lehet, hogy jóképű − próbálta felvidítani kissé tétován. − Ki tudja, talán helyesebb, mint... − fogott bele, de Carlina közbevágott.
− Nem érdekel, hogy jóképű-e vagy sem! Én még nem vagyok kész erre, ne döntsön senki se az én életemről! − kezdett újra hangosabban beszélni.
− Jól van, nyugi! Ott lesz a bálon is? − vetette fel Anisa halkan.
− Nem. Szerencsére.
− És neked ezek után akkor... El kell utaznod Divitiába? − tette fel a kérdést, ami egész idő alatt nem hagyta nyugodni.
− Nem, még nem hinném. Majd akkor kell elmennem, miután betöltöm a tizennyolcat. Addig ez csak egy egyezség − mondta Carlina tekintetét a földre szegezve.
− Addig még van majdnem két éved! −  Anisa igyekezett pozitívan hozzáállni. − Én itt fogok senyvedni ebben a várban egész hátralévő életemben. Te legalább elutazhatsz, megházasodsz, talán rátalálsz életed szerelmére... Csak gondolj bele, Cara! Én soha nem fogom látni Infantent, és talán soha nem lesz senkim se, ha apánkon múlik.
− Ez mind szép és jó, de én nem akarok valami pöffeszkedő, beképzelt alak felesége lenni! Mégis kik ők, hogy helyettem cselekedjenek? Semmi joguk nincs ahhoz, hogy tönkretegyék az életemet.
− Dehogynincs. Az apánk a király. Neki mindenhez van joga − csúszott ki Anisa száján.
Carlina éles pillantást vetett rá.
− Hát, köszönöm szépen a segítséget. Te aztán szépen kiállsz mellettem. − Felegyenesedett a székéből, majd sietős léptekkel kifelé indult a teremből.
− Cara, várj! − pattant fel Anisa hogy testvére után rohanjon. − Nem úgy értettem!
Ő viszont megállíthatatlannak bizonyult és egy mozdulattal becsapta az orra előtt a könyvtár ajtaját. Anisa az ajtóra fektette a tenyerét.
Carlinát eljegyezték az infanteni városparancsnok unokaöccsével.
Hangulata egyre nyomottabbá vált, mikor belegondolt, hogy elérkezett az idő, amitől mindig is félt. Tudta, hogy előbb vagy utóbb eljön az a nap, mikor Carlina elmegy. Mindenképpen eljött volna, de így most még hamarabb fog bekövetkezni és ő egyedül marad. Persze ott lesz neki Sabath és sok más ember a várban, de azért a húga mégiscsak a húga...
Legszívesebben Carlina után futott volna, de tudta, hogy ilyenkor a legjobb dolog békén hagyni őt egy kicsit, hogy lenyugodjon. Teljesen megértette, milyen szörnyű lehet csak így hirtelen megtudni egy ekkora súlyú információt. Carlinának csupán időre volt szüksége, aztán majd szépen megbeszélik a dolgokat és kitalálnak valamit. Együtt.
Halkan felsóhajtva visszasétált a székéhez és folytatta az olvasást.