Fekete rózsa

3. A napló

Carlina cipője ütemesen kopogott a könyvtárból kivezető folyosón, miközben szoknyáját óvatosan tartotta maga előtt, nehogy rálépjen. Az ablakokon át szürkés fény árasztotta el a helyiséget, ami lassan rózsaszínbe váltott, ahogyan a nap lemenni készült. Megállt egy ablak előtt és kezét az üvegre tette.
A vár legfelső, azaz második szintjén állt éppen, így jól látta az alatta elterülő házakat és a város utcáit. A városfal után már alig lehetett kivenni a tájat a messzeségben, de tudta, hogy arra van az óceán is.
Mindig hallgatott az eszére. Kissé hűvös modora egy királyi leszármazottól nem volt meglepő. A saját döntéseiért és gondolataiért viszont mindig kiállt, nem szerette, sőt, gyűlölte, ha mások parancsoltak neki. Ez most sem volt másképpen, nem akart ilyen korán elköteleződni valakihez − ha már mindenféleképpen férjhez kell mennie egyszer, majd ő eldönti, ki lesz az, ne mások mondják meg neki.
Nézegetni kezdte az égen szétszórtan úszkáló fátyolfelhőket.
Sokszor jutott eszébe, hogy vajon milyen lehet egy másik birodalomban élni. Itt, a várban tanult ilyenekről, ismerte, hogy nagyjából merre húzódnak a határok. Az ember azt hinné, hogy miután egyetlen király irányít mindent, a területek már nem különültek el annyira egymástól, pedig ez egyáltalán nem így volt.
Divitiáról eszébe jutott például a rejtélyes tó, a Mural folyó partján álldogáló halászcsárdák sora és egy nagy, nyüzsgő város.
Nizeráról azt tudta, hogy a területén fekszik a Léleknyelő, a sötét mocsár, és a keleti része magashegységek vonulatából áll, ezek közt emelkedik a főváros a neves egyetemével.
A másik két birodalmat lényegesen érdekesebbnek tartotta. A leigázott, kihalt Zhitia, és Bespar, a lázadók területe. Ebben a birodalomban helyezkedett el a legendás Furise városa is, mely otthont adott az összes ellenállónak és canensi menekültnek.
Lázadók − tudta, hogy léteznek, de senki sem mesélt neki róluk bővebben. A várbeliek csak azt hangoztatták, milyen kegyetlenek és veszélyesek, sőt: halálosak. Carlinában mindig felötlött egy gondolat: biztosan nem ok nélkül teszik azt, amit. Tehát kell, hogy valamit kifogásoljanak az apja uralmában. Ha ismerte volna Aethelon történelmét, sokkal több mindent értett volna, de így, hogy csak homályos képet tudott magának alkotni, nem sokra ment. A könyvtári kutakodása és térképrajzolgatása mind-mind arra ment ki, hogy megértse ezt. Mi nincs rendben? Mert valamivel biztosan gond van, ha vannak lázadók is. Logikus lépés lett volna kideríteni ezt és változtatni rajta, ám Carlina sejtette, hogy ez jóval bonyolultabb, mint hiszi.
Hallott a Nagy Király történetéről, hogy hogyan vált Aethelon öt birodalommá, a király elűzött fiáról is tudott. Hatalomvágy, a területszerzés gondolata... lehetett egy ok. De csak ennyi? Valóban? Na és a lázadók, mégis mit akarnak elérni? A saját kezükbe vennék a dolgokat? Carlinát érdekelték az eféle elméletek.
− Jól van, hölgyem? − hallotta meg maga mögül.
A hang nem volt hangos, sőt, egészen finom, mégis összerezzent. Megfordult és a túlsó falnál szembetalálta magát egy kék szemű, magas fiúval, aki mellkasa előtt keresztbe font karokkal, tisztes távolságból figyelte őt. Nevron Groyel, Sabath barátja.
− Természetesen − válaszolta közönyös arccal. − Talán nem úgy nézek ki?
A fiú óvatosan elmosolyodott.
− Csak érdeklődtem.
Nem viselkedett úgy Nevronnal, mintha barátok lennének, hiszen nem is voltak azok. Mindig ügyelt rá, hogy távolságtartó maradjon vele, néha-néha egy röpke szóváltás, Carlinának nem is volt szüksége többre. Még a magázódás szabályát is tartották.
Egyetlen dolog viszont tetszett neki a fiúban: ha nem akart beszélgetni, nem erőltette. Megértette, hogy ő nem valami fesztiváli bohóc, hogy minden egyes pillanatban szórakoztassa a közönséget, mint ahogy azt Anisa szívesen csinálta. Nővére sokkal jobban értett ehhez.
− Csupán úgy láttam, zaklatott − tért Nevron a lényegre.
− Mi köze hozzá? − mordult rá.
− Elnézést a tapintatlanságért.
Nevron zavart arccal nézett ki az ablakon, moat már inkább kerülte a tekintetét.
Carlina elfordította a fejét és lassan elindult az első emeleti főfolyosó irányába. Örült neki, hogy Nevron nem követte és nem erősködött, hogy kiderítse, mi baja. Mikor leért a lépcsőn és átlépte a fordulót, belefutott a vár nyüzsgő népébe. Cselédek, elegáns nemesek, tudósok és vendégek, mindenféle szerzet járt-kelt a széles, sötétkék kőlappal borított közlekedőben. Amerre haladt, az emberek elmotyogtak egy felséget, vagy gyorsan fejet hajtottak előtte. Egyenletes léptekkel vágott át a tömegen, majd befordult a vártoronyra vezető kis átjáróba.
A kijárat mellett az őrök szemügyre vették, de mikor megbizonyosodtak arról, hogy az uralkodójuk lánya az, kiengedték. Nem kellett túl elővigyázatosnak lenniük, erre a vártoronyra ez az egy út vezetett ki és be egyaránt.
Carlina kinyitotta a lakkozott tölgyfaajtót, majd arcába hűvös fuvallat csapott.  Kisétált a torony széléig. Itt fellépett az alacsony kőfalra, leült, majd a mélybe lógatta lábát. A térdére könyökölt és szemügyre vette az alatta elterülő várost. Órákig el tudott volna itt ücsörögni.
Jelen pillanatban pedig pontosan ezt tervezte tenni.