🔮1🔮

405 65 2
                                    

Néha az ember azt hihetné, hogy végre egy olyan napra kel fel, ami szinte már pofátlanul tökéletes. De ez nem egy tündérmese igaz? A tökeletesség az én témakörömben teljesen elvont, szinte már homály fedi eme csacska szavacskát. Talán a szó súlyát a nővérem tudja legjobban jellemezni. Ő ennek tudatában él. Hogy a kis világa, ami magával ragadja egy tündérmese, amiben semmilyen gonoszság, semmilyen csúnyaság, otrombaság nem férkőzhet. Csak van ő, a maga megszokott kis rózsaszín éterében. Milyen bájos, mégis oly kiábrándító. A hazugságok megtestesült forrása. De talán a nővérem teszi helyesen. Elmenekül a világ szívfacsaró hibái elől, s éldegél saját kis megépített univerzumában.

A Nap lassan hágta át a horizontot. A sötétkék ég lassan világosodni kezdett, a fénylő csillagok eltűntek, e kép tájékáról. A magasba nyúló épületek, szinte már égig érő paszulyok, sokaságán is látható volt a szmogos firmamentumot megtisztító növények koronája. A Hold is lassan eltűnt az égboltról, s a hozzánk közel eső, forró égitest szelte át, e csöpnyi kis világot. Fénye beragyogta a várost, mintha csak Isten jövevénye lenne. A megváltó. A fényesség. A megtestesült varázslat. Mily szemkápráztató, mily lélek melengető látvány. Nyugodt és csendes. Bajtól mentes.

Bajtól mentesebb, mint a ház, amiben élek. Családanya hangja szeli át a lakást, szinte már fülsüketítően fájdalmas rikácsolás. Családfő csak hallgat, s menekül a polémia viharától. Nővér szeszélyesen harcol jogáért, amit nem kaphat meg. De hisz kit érdekel egy tizenéves sápitozása? Olykor a tudat, amely végig fut az ember tudatán ébreszt fel igazán, hogy milyen kis apró dolgok okozzák az összetűzés égiháborúját. Hidegrázóan szánalmas.

Csak merengsz az ablakon messze a provinciába, s elgondolkozol. Hogy min? Az csakis a saját kis misztériumunk. A csapodál bűn. Amelyet vagy megosztasz valakivel, vagy elfeded mélyen, messze a szürkeállomány mélyén.

Reggelt kotkodál a kakas, eme jelzés az óra vekkerésénél is jajgatóbb. Ohh, mily megkeserítő a reggeli idő, amely csak a tanoda emlékezetét kelti fel bennünk. A hely, amely ótvar és egykedvűségtől büdös. A pedagógus szava, oly vontatott, lelombozó, izgalomtól, esetleg léleklendítéstől kietlen.

-Te sem tudsz aludni? -férfias hang szeli át piciny szobámat. Felé sandítottam. Édesapa állt a borovi fenyőből készült bejáratnál.

Borosta fedte világos arcát. A lassan feltündöklő Nap sugarai áttörve az üveget, eme cselekedettel bejutva szobába világította meg zöldben sziporkázó tekintetét. Szemei alatt megbúvó karikák fáradtságot tükröztek. Mint ahogy nekem se, neki se sikerült álomba szenderednie. Hisz a nőstények hajcihője felrázta az egész metropolisz halandóságát. Oly kimerítő. Oly untató. Oly hétköznapi.

-Octavia, már megint nem akar iskolába menni? -kérdeztem gyengéden, fel sem fogva teljesen a vihar hatását.

-Mint mindig, minden reggelen hiszékenyen csörtet ki a szobájából nem ügyelve arra, hogy más még pihenne! Majd elkezdi a maga kis vinnyogós hangján, hogy ő ugyan Jackson miatt nem hajlandó iskolába menni! -nevetségesen elvigyorodtam.

Szerelem. Istenem ez a szó. Mintha csak egy világ megmentő szavacska lenne. Pedig csak egy buta tudat. Egy tudat, ami megbújik a polgár fejében, s hogyha megfelelő alkalmat kerít rá elő ugrik a semmiből, s eszetlenné teszi az Isten teremte népet. Butaság. Csalfa kis tudatmódosító.

-Szeretem, mikor a saját lányodról, így beszélsz! -kacagtam fel fáradt arcát vizslalva.

Hisz megkell hagyni. Édesapa nem mindig tudja, miképp kezelje lányait. Magam is lány volnék, mégis a habitusom nem erre vezethető vissza. Mogor leplezi arcom, tekintetem sivár, ambíció mentes. Míg Octavia a megtestesítő szépség. Hosszú, platina szőke hajzata csípőjét súrolja. Hibátlan orcája életvidámságot tükröz. Tökéletes alakja, vonza a félrevezethető hímeket. Pf, nyomorult éretlenek.

The MagicWhere stories live. Discover now