~Samantha Becker~ Az ismeretlen

2. / A legjobb barátnőm egy fa

Na nem. Ez most már tényleg nem igaz. Én. Egy istennő lánya. Na ezt nem fogják beadni nekem. Persze vannak azért előnyös tulajdonságaim, de tök béna vagyok. Egy konzervet sem tudok felnyitni segítség nélkül.
Na jó és ha még így is lenne, melyik istennő lenne az én anyám? A bénaságé? Valószínűleg.
Ezen járattam az agyamat, miközben egy bika-ember mászkált fel-alá 20 méterre tőlünk.
- Sam. SAM! Szólalj már meg az istenekre ne csak így bámulj.
- Hogy..mi?.. Ja! Nem. Az nem lehet.- dadogtam.
- De így van. És dolgozd fel gyorsam mert más is van. - kezdett el lázasan emlékezni vajon mit kéne még rám zúdítani.
- Kell lennie nálad egy varázstárgynak. Hol is... hol is lehet?- dumált magában.
- "Varázstárgy?!"-kérdeztem vissza kétkedve.- Na ne szivass.
- Van bármi olyan tárgyad amit nem tudsz elhagyni?
- Ez mégis milyen kérdés?!
-FONTOS! Na van vagy nincs.
- Nem tudom!- kezdtünk el idegesen kiabálni egymással.
- Jó, várj. Megoldom.- mondta.
Lehunyta a szemét és barnult vagy nyolc árnyalatot hirtelenjében. Elég hamar hasonlítani kezdett egy XXL-es mikulás csokira. Aztán kinyitotta a szemét ami élénk zölden világított az éjszakában. Arra emlékeztetett, mint amikor a réten sétálok mezitláb és a fű csiklandozza a lábujjközemet.
Picit hátrébb húzódtam tőle. Hirtelen teljesen idegennek tűnt számomra a legjobb barátom. Erre gondolva nagyon megrémültem, mert ő volt az EGYETLEN barátom.
Ismét behunyta a szemét és  fává változott.
- Nina.- nyüszögtem. - Mi folyik itt?
Azzal kinyitotta világító szemét és rám mosolygott. Egy picit megkönnyebbültem mert nem az a gonosz mosoly volt, hanem a megnyugtató.
Kábé egy percel később ismét emberi alakot öltött és a kezében fogot egy bronz árnyalatú kardot.
-Tessék. A tied.- nyújtotta át.
-De te... fa... te..-dadogtam ismét már nem is tudom hanyadszorra az elmúlt fél órában.
- Egy erdei nimfa vagyok. Ha ez a kérdés.- mosolygott segítőkészen.
- Aha. Jó. Erre visszatérünk ha túléltük a Minotau... akarom mondani a bika-emberünket.
- Jó döntés.
- De mit vársz, mit tegyek? Én nem tudok harcolni. Béna vagyok. -hervadt le a kedvem mégjobban.
- Dehogy vagy béna. Tesin is mindenkit lepipálunk.
- Ja. Futásban. Azon túl vagyunk.
- A bika-ember nagy termete miatt lassan változtat irányt. Csak az utolsó pillanatban ugorj el előle. És ne a nyakára célozz, mert..
- Mert ott védve van páncéllal. Látom. Ágyék se jó, pedig vicces lenne. A lába esélytelen. Az jól védve van. A mellkasa és az oldala viszont majdhogy nem fedetlen. Oké. Megoldom.
- Vigyázz magadra. -mondta aggódva Nina.
- Maradj itt. Ne mozdulj amíg vissza nem jövök. Rendben?
Bolintott.
Akkor essünk neki. Gondoltam.