Egy szuperhős legjobb barátja /Befejezett/

Prológus

Ariana
Tisztán emlékszem édesanyám halálára. Minden egyes pillanatra.
Éppen úton voltunk egy csajos nyaralásra, csak mi ketten lányok, amikor a repülő rázkódni kezdett és megszólalt a pilóta hangja.
-Kedves utasaink! Kapcsolják be öveiket! Kisebb turbulenciába kerültünk, de nincs ok aggodalomra.
Ez persze, mint mindig, most sem használt. Az utasok pánikolni kezdtek. Mindenki halálra rémült. Én teljesen ledöbbentem és a szék karfájába kapaszkodva bámultam magam elé. Aztán megéreztem anya kezét az enyémen, mire egyből felé fordultam.
-Nem lesz semmi baj! - mosolygott rám és nem tudom, hogy talán a hangja vagy a közelsége segített, de megnyugodtam. Elengedtem magamat és csak arra gondoltam, hogy minden rendbe jön majd.
De a helyzetünk koránt sem volt ilyen egyszerű. A repülő ereszkedni kezdett és közben egy pillanatra sem hagyta abba a rázkódást. Anya megszorította a kezemet és abban a pillanatban becsapódtunk a tengerbe.
A gép orrához közelebb lévő ablakok betörtek és a hajótest elkezdett megtelni vízzel.
Anya megpróbálta kikapcsolni az övét, de az beragadt, hiába rángatta, nem mozdult, ekkor legnagyobb félelmében azonnal felém fordult és kikapcsolta az enyémet, majd az arra járó első férfi kezébe nyomott, hogy vigyen ki engem minél hamarabb. Ellenkeztem, küzdöttem, hogy visszamenjek anyához, de akkor a férfi azt mondta, hogy anya mindjárt jön utánunk, én pedig balgán elhittem neki és feladtam az ellenkezéssel. Könnyen kijutottunk és nagyjából egy perccel később már a vízben lebegve figyeltük, hogyan süllyed el a repülő, magával húzva az összes bent ragadt utast. És mi semmit nem tehettünk.
Hosszú hónapokig sírtam anya után. Csak tíz éves voltam és nem tudtam felfogni a tényt, hogy nincs többé. Apa és a bátyáim próbáltak segíteni nekem, a közelembe jönni és megnyugtatni, de én nem engedtem. A végére már teljesen magamba roskadtam és képtelen voltam ellökni őket magamtól. És ennek a vége az lett, hogy végül Zack és Mark, az ikerbátyáim segítettek kilábalni a gyászból. Támogattak és ott voltak nekem a nehéz időkben. Előtte gyakran civakodtam velük, de ezután a kapcsolatom velük nagyon bensőséges lett. És a végére ott maradtam három fiúval egy fedél alatt és a teljes tinédzserkoromat rájuk zúdítottam. Apa szinte fiúként nevelt fel. Meccset néztem velük, xboxoztam, gyorskaját ettünk hétköznaponként, de az édesanyámat képtelen volt helyettesíteni.

Halk csattanás rántott vissza a jelenbe, mire kelletlenül hajoltam le a földön heverő füzetemért. Az iskolai focipálya lelátóján ültem és házit írtam, mint minden áldott délutan. Hármunkra össz-vissz egy kocsi jutott, úgyhogy a suliból való hazajutás örök probléma volt, tekintve, hogy a fiúknak minden nap másfél órás edzésük van és az összes tömegközlekedés messzire elkerüli az iskolánkat.
Ha haza akarnék sétálni, akkor az több, mint két óra lenne, ezért nem is éri meg. Úgyhogy inkább itt ülök, házit írok és néha nézem a fiúkat, ahogy fel-le rohangálnak és rugdossák a labdát. Persze az sem hátrány, hogy a legjobb barátom és egyben a szomszédünk, Theo is a csapadban van. Így alkalomadtán előfordul, hogy az edzésük után elmegyünk valahova ketten vagy négyen.
A lépcsőn lépések hallatszottak és Theo indult el felém, mosolyogva. Levágódott a mellettem lévő székbe és mosolyogva nézett rám.
-Boldog névnapot!
Felhorkantam.
-Megbeszéltük, hogy nem köszöntötök fel! - fordultam felé felháborodást színlelve. Persze a lelkem mélyén nagyon is jól esett, hogy gondolt rám.
-Délután fagyizni megyünk. - jelentette ki határozottan. - Csak mi ketten, mivel a bátyáidnak más terve van. A helyedben én inkább miattuk aggódnék.
A tekintetem a pályára siklott és megkerestem az említett személyeket. Éppen a megszokott Williamson cselüket vetették be. Zack előreszaladt, Mark pedig pont úgy lőtte a labdát, hogy a bátyja két lépés közt rendesen el tudja rugni. Mindig gól volt. Nem számított ki áll a kapuban. Az ikrek ős tehetségek voltak, senki nem tudta űberelni őket. Ez volt főként az oka annak, hogy mind a ketten bekerültek a csapatba, ugyanis Zacket nem érdekli a foci, bár ezt nem hangoztatja túlzottan. Ő inkább a kosárlabdájért rajong és jó is benne, de Markban nélküle nincsen semmi extra. Ügyes lenne, de annyira nem, hogy a kezdőcsapatba kerüljön. Ezért döntöttek úgy, hogy mind a ketten belépnek. Zack áldozatot hozott a bátyjáért, és azt hiszem, hogy számomra ez jelenti a feltétel nélküli szeretet.
Nagyot sóhajtottam.
-Rendben.
-Köszi. - vigyorodott el és átkarolva a vállamat, esetlenül megölelt.
A következő pillanatban egy labda csattant Theo lábán, aztán pattogva elindult lefelé a lelátó lépcsőjén.
Mind a ketten meglepetten fordultunk a támadás irányába. Kevin, a csapat kapusa állt a pálya szélén és karba font kézzel bámult egyenesen ránk.
Mindigis egy nagy bunkónak tartottam. Ez a srác tipikusan olyan, aki csak magával és a hírnevével foglalkozik. Ha nem volt meg neki a teljes pomponcsapat, akkor egy sem.
-Jössz edzeni, haver? - kiáltott fel Theonak, aki elengedett és egy bocsánatkérő mosoly kiséretében lesietett a csapatához.
Hamar végeztem a házival, tehát az időm többi részében a fiúk játékát elemeztem. A cselek nem voltak rosszak, de túlságosan elbohóckodták és így a passzok elgurultak a lábuk mellett. Nem voltak pontosak és még csak nem is próbáltak a nyerésre öszpontosítani. Olyan volt, mintha csak egy délutánra összegyűlt srácok labdázgattak volna. Erre bárki képes. Aki jól teljesített, az talán Theo volt, de egyedül egy hatalmas pályán mit sem ért.
Amint lejárt az idő, a fiúk elszaladtak átöltözni, én pedig összepakoltam a füzeteimet és mire leballagtam a lépcsőn, Theo már ott állt, vállán a hatalmas sporttáskával. Az iskola egyenmelegítőjét kapta csak magára.
-Mehetünk? - mosolygott rám, mire bólintottam és elindultunk a suli parkolója felé.