Egy szuperhős legjobb barátja /Befejezett/

4.fejezet

A délután hátralevő részét a családommal töltöttem, majd este azon gondolkodtam, hogy az eltelt 24 óra talán csak egy álom volt és mindjárt felébredek, de lassan muszáj volt beismernem, hogy az elmém képtelen lenne ilyesféle kreációra.
A szobám ajtaja kinyílt és az ikrek rontottak be. Mark a szekrényemhez ment és kikapott belőle egy melegítőt, majd egyenesen hozzám vágta, míg Zack elhúzta a függönyt az ablak elől, mire a felkelő nap utat tört magának a szobám sötétségébe, egyenesen a szemembe.
Felnyögtem.
-Öt perc múlva visszajövök egy vödör hideg vízzel, ha még az ágyban leszel, az egészet a nyakadba öntöm! - jelentette ki Mark, majd mind a ketten elhagyták a szobámat.
Nagyjából négy percig fetrengtem az ágyban, utána kimásztam belőle és egy perc alatt magamra kaptam a sport toppomat meg a melegítőt.
A folyosón összefutottam apuval.
-Jó reggelt, kicsim! - mosolygott rám, majd a kezembe nyomott egy pohár narancslevet. - Idd meg! Két perc és indulunk!
Bólintottam és leöntöttem a torkomon a levet, majd kissé megmozgatva a tagjaimat, kocogva indultam el az első kert felé. Az ikrek már kinn voltak és bemelegítettek.
Minden egyes reggelünk így indult. Még csak reggel fél hat volt, de máris indultunk a megszokott futásra.
Leguggoltam, majd a tenyereimet a földön tartva, kinyújtottam a lábaimat. Utána ugráltam egy kicsit, majd lenyújtottam a derekamat.
Apa kilépett a házból és bezárta a bejárati ajtót, majd kettőt tapsolt és mosolyogva fordult felénk.
-Készen álltok? - kérdezte félhangosan.
A fiúk üvöltözni kezdtek, mintha csak az egyik meccsükön lennének.
Mark ugrott egyet, a mellkasáig felhúzva a térdeit, majd a lendületet kihasználva futni kezdett. Nagyot sóhajtottam és rohanni kezdtem. Nem adtam bele minden erőmet. Tudtam, hogy később úgyis versenyezni fogunk.
Körül-belül negyed óra alatt elértük a közeli dombot, mire lekaptam magamról a melegítő pulcsiját, mert majdnem megsűltem. Megfordultam és eldobtam a pulóveremet, egyenesen apa felé, aki elkapta és lassítani kezdett, hogy csak kocogva haladjon.
Nagy levegő vettem és teljes erőből sprintelni kezdtem. Hosszú percekig fej-fej mellett haladtunk, utána gyorsítottam és megelőztem őket. Mark tartotta az iramot, de Zack lassított és az oldalát fogva eldőlt a fűben.
Gyorsítottam, bár a tüdőm már panaszkodott. Mark rámvigyorgott és tovább gyorsított, mire én újra emeltem a tétet. A végén nevetve lassítottunk és betudtuk egy döntetlennek, hogy végre megpihenhessünk. Eddig 93 döntetlenünk van.
-Ne már! - nyögött fel Mark, az oldalát fogva. - Azt hittem, ma le tudlak győzni! - nyögött fel és eldőlt a fűben. - Kész! Kidőltem. - jelentette ki, látványosan szenvedve.
-Gyere! - nyújtottam felé a kezemet nevetve, mert megláttam, hogy apáék megjelennek a fák közt kocogva.
Mark elkapta a kezemet, de nem igazán akart segíteni. Rántottam egyet rajta, mire felült és egyből fel is állt.
Zack nevetve kocogott mellénk.
-Van egy olyan érzésem, hogy megint nem győztél! - veregette vállba a bátyját.
-Esküszöm, szerintem ő nem ember. - nyögte ki nagy nehezen, mire mindannyian felnevettünk.
-Ugyan már, Dráma királynő! Jusson eszedbe, hogy én fiatalabb korom óta járok veletek futni. - mosolyogtam rá. - És már az elején sem voltunk lassabbak.
-Szerintem nekem szívrohamom lesz - tapogatta Mark a csuklóját, a pulzusát keresve. - Felgyorsult a pulzusom. Abba bele lehet halni? - fordult felém kétségbeesetten, mire én röhögni kezdtem.
-Ugyan, Mark! Nem erre neveltelek, fiam. Milyen sportoló vagy te, hogy megárt egy kis reggeli futás? - nézett rá apa rovó tekintettel, de a szeme sarkában megjelentek a mosolyráncai.
Az órámra pillantottam.
-Negyed van. Ideje lenne hazamenni. Még le akarok tusolni suli előtt - jelentettem ki és kocogva elindultam a domb felé.
Mi, Zackkel viszonylag hamar hazaértünk, de apa és Mark háromnegyed hétre szenvedte vissza magát a házba, mire én már kikászálódtam a zuhany alól, vízes hajjal.
Mire mind a hárman elkészültünk, már negyed nyolc volt.
A vállamra dobtam az égszínkék táskámat és gyorsan beleugrottam a sötétkék Conversembe. Egy fekete, rövidujjú póló és egy fehér farmersort volt rajtam.
A fiúk persze direkt egyen pólóba öltöztek, hogy megszivathassák a tanárokat. Ma is.
Kinyitottam a bejárati ajtót és elindultam, nem is törődve azzal, hogy a fiúk követnek e.
Egyetlen dolog van, amit nem szeretek a meleg időjárásokban. Hogy a szögegyenes, fekete hajam az összes napfény hőjét magába szívja és úgy izzadok tőle, kint egy ló, még ha felkötöm, akkor is.
Az ikreknek nem nagyon kell aggódniuk emiatt, mert az ő hajuk nem haladja meg a két centi hosszúságot.
Mire az iskolához értünk, már háromnegyed nyolc is elmúlt.
Melanie, a legjobb barátnőm a folyosón várt rám. Vörös, göndör haját konytba fogta és zöld, ujjatlan pólót, meg rövid farmert viselt, hozzá egy zöld Converset. Melanie mániákusan rajong a zöld színért.
Mosolyogva megöleltem és figyeltem, hogyna próbálja előkotorni a kulcsot a közös szekrényünkhöz. Végül megsajnáltam és egy rántással előhúztam az én kulcsomat a zsebemből.
-Köszi - mosolygott rám és megigazította a szemüveget a szeme előtt.
Kinyitottam a szekrényt és behajítottam a táskámat, majd a legaljáról előástam a matekfüzetemet, a tankönyvet és a tolltartómat, majd léptem egyet hátra, hogy Melanie is a szekrényhez férjen.
Abban a pillanatban oldalról egy test csapódott nekem és elvesztettem az egyensúlyomat, de néhány hadonászó mozdulat után sikerült megtartanom magamat, nehogy eltaknyoljak a folyosó kellő közepén. Viszont a matek cuccom a földre zuhant, közvetlen a cipőm elé.
Oldalra fordultam, hogy bocsánatot kérjek, de amikor Kevin Raynoldsal találtam szembe magamat, a sajnálom lett volna az utolsó dolog amit mondani akartam neki.
-Nem tudsz közlekedni? - kérdeztem ingerülten.
-Én? - bökött a mellkasára és flegmán kihúzta magát, majd zsebrevágta a kezeit. - Nem én vagyok az, aki hátrafelé közlekedik.
-Kev, ezt ne most! - szólalt meg Theo a háta mögött és megkerülte a csapattársát, hogy megölelhessen. - Rendben hazaértél tegnap? - kérdezte halkan, hogy csak én halljam.
-Igen - mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott S. - Minden rendben volt.
-És rosszul lettél lefelé jövet? - nézett rám kíváncsian, mikor elengedett.
Megráztam a fejemet.
-Egyeltalán nem.
-Az meg hogy lehet? - vonta össze a szemöldökét Theo. Láthatóan nem értette a helyzetet.
-Nem tudom. - mosolyogtam rá - Talán a sebesség teszi.
-Mindegy. A lényeg, hogy minden rendben volt. - engedett el teljesen és lépett egyet hátra, Kevin mellé.
-Te miért vagy még mindig itt? - kérdeztem nem túl kedvesen a kapustól, mire ő igazított egyet a táskáján és félmosollyal az arcán válaszolt.
-Nyugi, bébi! Nem kell leharapni a fejemet. Tudjuk mind a ketten, hogy azt szeretnéd, maradjak.
Felhorkantam és karba fontam a kezeimet.
-Álmodik a nyomor!
-Valld be! Neked is egyszerűbb lenne, ha beismernéd. - nevetett fel.
Nekem valahogy nem volt kedvem nevetni.
Hogy lehet valaki ennyire beképzelt? El nem tudom képzelni mi oka lenne rá. Oké, nem néz ki rosszul. Szőkésbarna haj, izmos, magas, széles vállakkal, ráadásul a focicsapat tagja, de őszíntén nem tudom mi más van benne ezen kívül. Szerintem több időt tölt tükör előtt, mint ebben a suliban az összes lány együttvéve.
Már nyitottam a számat, hogy valami durvát vágjak hozzá, de megszólalt a csengő és minden diák elindult a terme felé.