The wild youth

Ö T

Tanítások után elővettem a festővásznat, ecseteket, festékeket és alkottam. Órákig képes vagyok egy ültő helyemben csak mást sem csinálni, mint festeni. Kikapcsol. Segít élni. Élni és túlélni. Így hát kéket kevertem feketével, barnát szürkével, csak pörgött és pörgött a kezem, míg teljesen be nem fejeztem a portrét.

Minden végtagom borzasztóan sajgott, a lábaimba mintha tűket szurkálgattak volna, így egy kis mozgás után lementem a konyhába valami ennivalóért. Épp a második szendvicsemet kentem, mikor megláttam anyát a nappaliban egy képet szorongatva. Egy családi kép volt az. Az utolsó közös, boldog emlékünk, mielőtt eldobott volna minket apám. Gyengéden megérintettem a vállát.

- Anya? - néztem aggódva rá.

Csak visszanézett, majd letette a képet a dohányzóasztalra. A héten lesz negyedik éve, hogy elhagyott minket, új életet kezdett valami gazdag bigével, minket pedig csak itt hagyott.

- Miért foglalkozol még mindig vele? - ültem le vele szemben. - Miért érdekel egyáltalán?

- Felhívott - suttogott. - Meg szeretne minket látogatni.

Meg sem próbáltam leplezni ledöbbenésemet.

- Hogy mi? - nevettem hitetlenül. - Meg akar minket látogatni az az ember, aki csakúgy eldobott minket, mint egy rongyot? - ráztam a fejem. - Nem. Nem akarom őt látni.

- Annie... apád már rég nincs együtt Jennával.

- Kérlek ne mondd, hogy újra össze akarsz vele állni, anya! - az arcomat fürkészte, majd a tenyerébe temette az arcát.

- Nem érted. Négy éve volt, és csak a munka miatt me...

- Munka miatt, hogyne - vágtam a szavába. - Munka miatt, miközben arról volt szó, hogy fél év az egész, majd jön vissza - túrtam idegesen a hajamba. - De hahó! Megcsalt téged, itt hagyta az egyetlen lányát, azóta le se szar minket! Aztán egyszer csak úgy dönt, hogy jön, és meglátogatja a régi családját? Kösz, ebből nem kérek. - álltam fel.

Sosem bírtam, ha apáról volt szó. Tizenkét éves fejjel azt sem tudtam felfogni, mi történik, hova megy, mikor jön vissza. Pár telefonhívás, majd eldöntötte, hogy az az élet neki jobban tetszik. Azóta két alkalommal láttam őt. Négy év alatt összesen kétszer.

- Nem, tényleg nem érted - ragadta meg a csuklóm, nem túl erősen, hogy fájjon, de eléggé határozottan ahhoz, hogy ne tudjak mozdulni. - Én is követtem el hibákat - suttogta.

- Milyen hibákat?

Hirtelen nagyon érdekesnek tűnt számára valami a padlón, majd szinte még halkabban folytatta.

- Olyan hibákat... - nyelt egy nagyot. - Olyanokat, mint apád.

Csak álltam vele szemben, de nem tudtam felfogni a szavait. Nem. Lehetetlennek képzeltem, hogy anyám is megcsalhatta a férjét. Értetlenül bámultam rá.

- Te megcsaltad őt? - néztem fátyolos szemeibe.

- Annyira... - csuklott el a hangja. - Annyira dühös voltam, Ann! Nem tudtam mit teszek, édesem. Csak el akartam felejteni, magam mögött hagyni.

Anya lerogyott a székre, miközben egyértelműen a sírás ellen küzdött.

- És te ennyi idő alatt nem vetted a fáradságot, hogy ezt elmondd nekem. Teljesen logikus - tártam szét a karjaimat. - Felnőttek, akik úgy viselkednek, mint a tizenévesek. Gratulálok, anya.

Hihetetlen dühvel, szomorúsággal és csalódottsággal rontottam ki a nappaliból. Ez nem lehet. Az egész annyira szürreális.

- És csak hogy tisztázzuk, az a férfi be nem lép még egyszer ebbe a házba!

- Kérlek várj! - kiáltott elém lépve. - Beszéljük meg!

- Mégis mit? Mondd, mit? Lett volna négy teljes éved, hogy megbeszéljük, érted? Négy rohadt éved, de te egy szót sem szóltál, nem mondtad, hogy szakítottak Jennával, nem mondtad, hogy ugyanolyan átkozottul hülye voltál, mint az a férfi, aki elhagyott minket - minden erőmmel próbáltam visszafogni a sírást, a remegést, a düht a hangomban, de igyekezeteim ellenére is elsírtam magam. - És mondd - fogtam lejjebb a hangerőmet - mégis mi a fenéért szeretnéd, hogy meglátogasson minket az az ember?

- Annie...

- Ne hívj így! Miért akarod, hogy idejöjjön?

- Úgy gondolom, felnőttek vagyunk, meg lehet ezt beszélni és... eltelt azóta négy év, mindketten átgondolhattuk, mit akarunk és mit nem. Talán kellett ez a pár év, hogy összeszedjük magunkat, hisz előtte sem ment mindent tökéletesen.

- Ezt meg hogy érted?

Anya jelen pillanatban az asztalon talált valami borzasztó érdekes dolgot, majd alsó ajkát beharapva folytatta.

- Voltak nézeteltéréseink. Nem is kevés. Mikor megtudtam, hogy fél évre el kell utazni a munkája miatt, kissé meg is könnyebbültem, ha lehet ezt mondani, mert... túl gyakran kaptunk össze lényegtelen dolgokon, már egymás agyára mentünk, Ann. Viszont amikor felhívott, hogy nem szeretné ezt folytatni, és inkább más életet akar élni... valami összetört bennem. Annyira hihetetlen dühös voltam apádra, hogy követtem el meggondolatlan dolgokat, amiket mostanra mindennél jobban megbántam. De most, évek elteltével talán mindketten megembereltük magunkat, és életképes lehet ez a kapcsolat - nézett rám évek fájdalmával, könnyekkel a szemében.

Fejemet fogva járkáltam fel-alá, nem tudtam mit mondani, de nem is akartam. Mert mit lehetne? Mindnyájan hátba szúrtak, aztán ha mégsem jön össze úgy, ahogy elvileg tervezik? Még több csalódás, még több fájdalom.

- Ez nekem sok. Ezek után egyáltalán hogy higgyek neked? - nevettem fel. - És ha balul sül el minden? Akkor mégis mi a fenét fogtok csinálni?

- Nem tudom, tényleg - fürkészte az arcom. - De úgy érzem, meg kell próbálnunk helyrehozni a dolgokat és elfelejteni a múltat.

Az arcomat dörzsöltem. - Időre van szükségem. Sokra. Egyedül - azzal mentem, felrohantam a lépcsőn és behúztam magam mögött a szobaajtót. Erősen.

A szőnyegre lerogyva tenyerembe temettem az arcom. Mindketten hazudtak nekem. A saját családom hazudik a szemembe. És most? Elvárják, hogy mindezek után nagy vigyorral várjam haza apámat, aki mindent elrontott. Hogy majd szeressem úgy, ahogy 4 évvel ezelőtt tettem, mintha mi sem történt volna. Belefájdult a fejem mindennek a gondolatára, zokogásomat csillapítva próbáltam elterelni a figyelmem a szüleimről, így inkább újból leültem a festővászon elé, és megpróbáltam minél tökéletesebbre formázni a portrét.