Kuroshitsuji - Hurts Like Hell

Prológus

       Már egy hónap eltelt azóta. Azóta a borzalmas nap óta, mikor emberi életem a végéhez érkezett és egy új nap virradt. Egy olyan korszak kezdetét jelentette az a reggel, amivel soha nem akartam szembe nézni. Mégis úgy emlékszek rá egy hónap távlatából is, mintha csak tegnap történt volna. Feketébe öltöztem és elbúcsúztam mindenkitől, aki valaha valamit is jelentett nekem. Még Lizzytől is. Búcsút intettem annak az aranyos arcának. Fényesen ragyogó zafír zöld szemeibe néztem és mosolyognom kellett, pedig addigra élettelenné vált szívemet két marokra fogta a keserűség. Annyira szeretném kitörölni azt a mosolyt kitörölni az emlékezetemből, de minden éjjel magam előtt látom. Talán nem voltam belé szerelmes, mégis a barátom volt hosszú éveken keresztül. Nem akartam magára hagyni. Ő lehelt belém életet, ő vitt színt szürke hétköznapimba, ő jelentette a fényt abba a sötét, démonokkal és halálistenekkel teli világomba amibe belekényszerítettem magamat.

       - Lizzy.... - suttogtam magamnak majd felsóhajtottam. Nem sokára kopogás zaja hasított a levegőbe. Már jól előre megéreztem az illető lépteit. Sebastian közeledett. A válaszom nélkül nyitott be szokásos maszkja jelen pillanatban  is ott ült arcán. Szemei kifejezéstelenül , mégis kötelezetten meredtek rám de jól tudtam, ez csak színjáték. Az első adandó alkalommal lecsapná a fejemet ha nem kötné őt a szememen lévő pecsét.

        - Uram! Elkészítettem a reggelijét! Az étkezőbe várja Önt! - közölte, enyhén megdöntve derekát mire kelletlenül ugyan, de feltápászkodtam.

        - Egyszer muszáj lesz megtörnöd. - mondtam fagyosan, megtorpanva mellette. Lassan fordítottam felé jeges tekintetemet.

        - Az élet arra kényszerített, hogy Ön mellett maradjak örökre viszont ez nem azt jelenti, hogy meg kell törnöm - nézett rám jegesen, mire ajkaim ravasz mosolyra húzódottak. Még ha nem is úgy reagált, ahogyan szerettem volna, megszűnt a közömbössége. Tekintetébe gyűlölet, valamint harag vegyült. Egy kívül álló azt hihette rám dühös de Sebastian okosabb volt ennél. Tudta jól, én ugyan úgy nem tehetek semmiről mint ő. Pontosan tudta, ha lett volna választásom inkább meghalok mintsem olyan szörnyeteggé váljak mint ő. Azonban Alois ugyan úgy nem kérte ki a véleményemet, ahogyan senkijét. Sebastian a világra haragudott. A sorsra, amiért így átverte. Istenre, amiért ismét kijátszotta. Nem beszélt soha ilyesmikről, de áradt az aurájából, a tekintetéből amikor nyitva hagyta elméjének kapuját látszott rajta.

       Nem feleltem neki, mert feleslegesnek tartottam. Akármit mondanék, nem jutnák előre ebben a helyzetben. Amit akartam, már elértem. Egy rövid pillanatra megint felfeszegettem azt az ajtót, ami a lelkébe vezet. Megtudtam, hogy ugyan olyan dühös és reményvesztett mint egy héttel ezelőtt volt, ezzel pedig bőven beértem. Egyelőre.

        - Tudod, sokkal jobb lenne ha nem úgy kéne kiszedni belőled az információt hanem megadnád magadtól - sóhajtottam, felé nézve, miközben egy ócska, fa lépcső soron sétáltunk le az étkezőbe ami elég koszos és poros volt ugyan, de végtelenül csendes ami nem nagy csoda, lévén, az erdő kellős közepén állt új lakhelyem.

         - Uram. Már megbocsátson de Ön szerint mit kellene tennem? Egy komornyiknak nem feladata a gazdája istápolása avagy nevelgetése, csupán parancsokat teljesítek és kiszolgálom Önt. Ennyi a feladatom - felszisszentem. Direkt kikerülte a dolgokat. Eljátszotta a tökéletes komornyik szerepet mert ez az álca megvédte a válasz adástól ráadásul még engem is idegesített vele, amit továbbra is élvezett. Szája diadalittas mosolyra húzódott, holott csupán csatát nyert nem háborút.

         - Egy igazi szépség - kuncogtam fel cinikusan leérve az étkezőbe. A sarokba egy megkötözött férfi hevert. Két kezét háta mögött összekötötték valami lábait rögíztették eggyé. Félelemmel teli pillantással nézett rám, mintha tudná, mi fog most következni.

        - Ez az ember, megpróbálta feleségül venni Lady Elizabethet, hogy rajta keresztül zsákmányolja ki a hölgyet. Valamint, megpróbálta rátenni a kezét az Ön cégére.

         - Milyen jogon? - kérdeztem összevont szemöldökkel, egy pillanatra elszakítva tekintetemet a férfiről akinek nemesi ruhája végtelenül mocskosnak tűnt pont annyira mint maga az ember, aki belebújt.

         - Lehallgattam a beszélgetéseit. Az egyikben arról beszél egy férfival, hogy apai ágon távoli rokona a grófnak. - magyarázta Sebastian egyszerűen mire bólintottam. Fejemet vissza fordítottam a reggelimhez. Szemeim vörösen ragyogtak fel. Nem éreztem már semmi féle tiszteletet ez irány a lény iránt, se semmit, ami miatt érdemes lett volna arra, hogy megkíméljem az életét. Így aztán bűntudat nélkül koboztam el haszontalan lelkét a halálistenek elől.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Megj.: még nincs átjavítva szóval esetleges hibákért mindenki elnézését kérem :) amint tudom átpörgetem és kijavítom a szóismétlést a nyelvtani hibákat és egyebeket addig pedig kérlek, tekintsetek el ettől. Remélem azért nem hemzseg annyira ezektől a rondaságoktól és mindenkinek kellemes olvasás élményt nyújthattam! ^^