Kuroshitsuji - Hurts Like Hell

2. fejezet

// Javítása folyamatban //

Aznap éjjel már nem feküdtem vissza. Sebastiannal a konyhába mentünk. Az étkezőben lévő aprócska kis asztal elé ültetett, a hátamra terített egy takarót majd egy jó meleg kakaót nyomott a kezembe a megszokott tea helyett, mondván; ez megnyugtat. Úgy bánt velem mint egy törékeny madárkával és gyűlöltem ezt. Legszívesebben felüvöltöttem volna valamiért még sem tettem. Hagytam, hogy úgy kezeljen mint egy gyereket, aki bármelyik percben össze törhet.

- Miért fél Aloistól? - kérdezte váratlanul letelepedve elém. Most mintha egyáltalán nem számított volna az alá fölé rendelt viszonyunk, a tény, hogy ő a komornyikom, a szolgám. Kérdésére válaszul egy hanyag váll rándítással feleltem csupán.

- Nem félek - mondtam ki végül, rá szegezve fenyegető tekintetemet mintha valami szentségtörést követett volna el a feltételezéssel ami egyébként kicsit se volt megalapozatlan - Egyszerűen csak nem értem mit keres itt vagy hogy hogyan kerülhet ide és ez kiborít. - magyaráztam habár ez nem teljesen fedte az igazságot mégis egy elég jelentős részhalmazának tekinthettük. Tényleg megrémítette kissé Alois megjelenése de részben azért is, mert nem tudtam miért kísért az emléke.

- Nem érthetünk mindent, Uram. Még Ön sem - magyarázta lágy, dallamos hangon Sebastian kinek higgadt hangja talán még jobban megnyugtatott mint a meleg kakaó, mibe belekortyolva máris szebbnek tűnt a világ. 

- Ez igaz, de lassan az őrületbe kerget - sóhajtottam, letéve az előttem lévő asztalkára a kezemben szorongatott bögrét ami még mindig jócskán tele volt az édes folyadékkal - Lassan már nem merek elaludni, mert minden éjszaka feldereng előttem az arca - motyogtam magam elé. Ha vissza gondoltam arra a szőke hajú fiúra, rengeteg minden jutott eszembe, számtalan érzés időződött fel bennem. Már legalább egy éve, mégis úgy emlékeztem mindenre, minden apró rezdülésére mintha tegnap történt volna. Talán mert ő okozta végső, lelki halálomat. Talán mert béklyózott be, ő vert láncra engem és Sebastiant. De volt más is amit nem csak most, hanem akkor is éreztem. Alois Trancy különleges. Volt benne valami, szemei őrült csillogásában, ahol sehol máshol nem láthattam az előtt. Valami, ami minden épp eszű embert magához vonzott csupán csak azért, hogy levethesse őket a téboly sötét veremébe.

- Gazdám, már megbocsásson a feltételezésért - szakította félbe merengésemet Sebastian hangja, mi most óvatosan tapogatózott a semmibe mintha nem igazán tudta volna eldönteni halk legyen vagy inkább hangos de az is meglehet, hogy azt fontolgatta inkább teljesen megszűnik - nem lehetséges, hogy bűntudata van? - erre úgy kaptam felé a fejemet, mintha valami igazán vérlázítót mondott volna. Két szemöldökömet dühösen fontam össze, homlokom pedig gyorsan ráncosodni kezdett. Szemeim szikrákat szórtak, amint az ő barnás szemeibe fúrtam pillantásomat.

- Miért kéne, hogy bűntudatom legyen? Nem miattam halt meg - ha az arckifejezésemből nem jött volna rá mindenki, mennyire sikerült komornyikomnak felbosszantania hát a hangom garantáltan elárulta volna még neki is, hogy kezdem elérni a tűrő képességem határát. Nem zavart, ha gyilkossággal vádoltak abba az esetben, ha tényleg elkövettem viszont amikor ártatlanul találtak be valami ilyesmivel akkor azt nehezen viseltem hiszen az első mindig is a büszkeség volt a sorban, az ilyenekkel pedig épp ebbe gázoltak bele. Habár, egy dohos faházban ücsörögve talán nem kéne a büszkeségről, meg a felsőbbrendűségről papolnom, mint kezdő démonnak, aki még táplálékot sem bír magának vadászni.

- Ez igaz - bólintott helyeslően társam - Viszont elég szervesen közrejátszott benne. - erre úgy dőltem hátra a székbe, mint akit rendkívül izgat, mi lesz a dolgok folytatása azonban épp egy hajszálnyi választja el attól, hogy felrobbanjon - Meg lehet, hogy egyáltalán nem kívánta Trancy Úr halálát és mivel Ön is szerepet játszott benne, ezért önmagát okolja a történtekért tudat alatt. Az megmagyarázná ezeket a fura álmokat - felszisszentem.  Szívesen mondtam volna még sok mást is de inkább hallgattam. Ha már egy ilyen helyre kényszerültünk, akkor legalább a viselkedésem maradjon úriemberhez méltó...

- Nincs semmi, amiért lelkiismeret furdalást kéne éreznem főleg nem Alois Trancy halála miatt. Egyedül Claude valamint ő saját maga okolható a halála miatt. Az meg pont hidegen hagy, hogy már alulról szagolja az ibolyát, ugyanis nem az én dolgom. Semmi közöm nem volt hozzá, bármennyire is azt képzeli és képzelte mindenki, hogy van. Szóval ha kérhetem, az értelmetlen elméleteidet a későbbiekben tartsd meg magadnak - azzal felálltam az asztaltól és mint aki jól végezte dolgát vissza sétáltam a szobámba, ahol magamra zárva az ajtót bújtam vissza párnák és takarók közé, mik körül ölelve testem, mint egy édesanyja gondoskodó simogatása úgy simultak bőrömhöz.

Váratlanul azonban a kellemes melegség helyét valami ijesztő, hátborzongató érzés vette át. Egész testemben reszketni kezdtem a hideg fuvallattól ami besüvített az ablakon keresztül. A rozoga fa keret hangosan csattogott, ahogyan az ablak két szárnya kivágódott, megadva magát az erős szélnek ami oda kint tombolt. Az elé lógó kék függöny a levegőbe szállt, suhogott, mintha egy túlvilági nyelven beszélt volna amit csak a hozzá értők érthetnek meg. Ülésbe pattantam ugyan, amilyen gyorsan csak tudtam, mintha védekezni próbálnék ám nem sikítottam, sem más egyéb jelét nem adtam riadalmamnak. Csak figyeltem az ablakot, mintha arra vártam volna, hogy valami bemászik az ablakon. Aztán mocorgást hallottam a hátam mögül, valami megreccsent. Nem is. Olyan volt, minthogyha valaki a padlón járt volna halk, ám magabiztos léptekkel. Ha hihettem ennek a tévképzetemnek akkor az illető az ágy felé tartott csakhogy hiába fordítottam a hang forrása felé a fejemet, nem láttam senkit csupán a légüres teret amitől kezdtem úgy érezni, megőrültem. Aztán hirtelen minden elhalkult. A szél sem süvített már és a függöny is lenyugodott végre, lágyan hullott az ablak elé. Még füleltem egy darabig de miután semmit nem hallottam, még csak egy bogár duruzsolását sem, lassan én is megnyugodtam amit egy jókora sóhajjal jeleztem is. Akkor azonban.... tisztán éreztem; valaki vagy valami, a fülemhez hajolt. Az illető testetlen teste az enyémhez ért, csiklandozta bőrömet. Ha hátra pillantottam volna, talán meglátom ki az de ereimbe meghűlt a vér és megbénított így csupán meredtem bámultam magam elé ahelyett, hogy hátam mögé pislantottam volna. Végül nem is volt rá szükség. A nevemet suttogta. Olyan vérfagyasztóan, hogy attól a hideg kirázott, végig futott gerincem vonalán felállítva minden egyes kis szőrszálat a hátamon.

Összerezzentem a felismeréstől; Alois hangja. Az illetőnek, aki a nevemet suttogta olyan hátborzongató módon, ugyan olyan hangja volt mint a szőkeségnek. Amint belém hasított ez a tudat, a másodperc tört része alatt fordultam meg, hogy megpillanthassam azt a személyt aki ezt az eszméletlen játékot űzi velem viszont most is csak a légüres térrel találtam szembe magamat. De nem érdekelt. Tudtam. Éreztem, hogy ezúttal nem képzelődtem. Alois itt volt. Itt, a szobámba. És értem vagy hozzám jött. Valamit akart. De vajon mit?