Kuroshitsuji - Hurts Like Hell

3. fejezet

Későn keltem. A nap már olyan diadalittasan ragyogott az ég legmagasabb pontján, mintha ő volna a világ mindenség királya. Meg se kérdeznem, elég volt kinéznem az ablakon, hogy tudjam, ezek szerint dél körül járhat az idő. Hangos morgással adtam hangot elégedetlenségemnek amire egyébként jó formán semmi okom nem volt, hiszen oda lentről már kellemes illatok szivárogtak felfele. Úgy tűnt, drága komornyikomnak ismét sikerült némi lelket eloroznia a halálistenek elől viszont nekem egyáltalán nem volt kedvem felkelni, élni meg aztán végkép nem.

A tegnap történtek már csak homályosan éltek bennem. Bármint, tisztán emlékeztem arra a halkan elsuttogott hangra, mi égnek állította hátamon az összes szőrszálat viszont már csupán balga képzelgésnek tartottam. Más felől pedig, tudtam, hogy nem bolondultam meg és ez a tény, azt támasztotta alá, hogy a tegnapi megérzésem miszerint Alois Trancy nálam járt igenis igaz. Látványosan kirázott a hideg, ahogyan erre gondoltam.

- A korgó gyomra végül felkeltette az  ifjú urat? - kérdezte Sebastian, az ágyam mellett állva. Szokásos ruháit viselte és most is ugyanolyan frissnek tűnt mint mindig. Azért még így is irónikusnak találtam, hogy épp ő beszél nekem korgó gyomorról ráadásul olyan gúnnyal a hangjába mintha bűn lenne éhesnek lenni, vagy mintha legalább 100 kg lennék. Ami megjegyzem azért sem igaz, mert mióta ide költöztünk az isten háta mögé, legalább 5 kg fogytam.

- Túl sokat beszélsz - böktem oda neki, dühösen össze húzva szemöldökömet miközben lassan átvetve lábamat az ágy felett, a padlóra helyeztem mindkét talpamat - Csak öltöztess fel és végezd a dolgod, szolga! - parancsoltam felsőbbrendűen, miközben Sebastian letérdelt, hogy kigombolja hálóingem apró gombjait. Persze, a lehető legidegőrlőbb lassúsággal tette mindezt. Úgy haladt egyikről a másikra, mintha felgyulladnék ha némi életet visz a mozdulatba. Ilyen monotonitással dolgozott mióta szemeim démoni fénnyel kezdtek ragyogni ám ezúttal nem bántam.

Bosszantott ugyan viszont ez a halvány düh fátyol, mi vállaimra ereszkedett elterelte a figyelmemet Aloisról és arról, hogy miben mesterkedhet ha egyáltalán mesterkedik bármiben is és nem csak a szél szokatlan zöreje tévesztett meg tegnap hajnalban. Mindemellett azonban, miután a harag elpárolgott, csendben végig gondolhattam ezt az egészet. Elmémben megoldás után kutattam mert felismertem a tényt, hogy ennek így nem jó vége. Ha ez így megy tovább, akkor bizonyosan meg fogok örülni az pedig senkinek sem lenne jó.

- Találkoznunk kéne egy halálistennel - közöltem hirtelen, mikor Sebastian hátra fordult. A cipőmért nyúlt ám amint meghallotta ötletemet, a lábbeli kiesett kezéből. Komornyikom elmormogott orra alatt egy kivételesen halk bocsánatkérést aztán vissza fordult, hogy feladja rám a holmit.

- Miért érzi szükségét? - kérdezett vissza ugyan olyan higgadtan mint bármilyen más helyzetben tette volna ám szemeiben látszott, sokkal jobban érdekli a válasz mint eddig bármelyik másik. Nyilván el sem tudta képzelni, mint akarhatok démonként egy halálistentől akiket elvileg illene minél messzebbre elkerülnöm.

- Nem szükséges tudnod - sóhajtottam, mert nem szívesen avattam volna be a részletekbe még akkor sem ha ő Sebastian aki hosszú éveken keresztül állt mellettem. Még akkor sem, ha tudtam, a szerződésünk pecsétje miatt nem tehet kárt bennem és nem szegülhet ellent nekem. Ez olyan dolog volt, amit még magamnak is nehezemre esett bevallani nemhogy neki... Ráadásul vélhetően pofán röhögött volna, ha előállok azzal az eszement tévképzettel, hogy léteznek a szellemek és Alois nálam ütött tanyát.

- Rendben, ahogy jónak látja. Esetleg szólhatok Grellnek ő biztos nem árulna el minket és szívesen segítene Önnek - arcom fintorba fordult, ahogyan a vöröskére gondoltam de jó magam is tudtam, valóban nincs más megoldás.