Kuroshitsuji - Hurts Like Hell

1. fejezet

- Sebastian! - úgy pattantam fel az ágyból, akár egy félőrült az éjszaka kellős közepén. Homlokomról nagy cseppekben folyt a verejték. Teljesen átizzadtam a felsőmet, mégis kirázott a hideg, fáztam a másik pillanatban pedig levert a víz. A fejem sajgott és szédültem. Egész testemben reszketem. Tudtam, hogy nem sokára elmúlik majd de a káosz, ami jelenleg fejemben uralkodott kezdett maga alá temetni. Legalábbis így éreztem.

- Mi történt, Ifjúmester? - kérdezte komornyikom, ijedten rontva be szobámba. Arcán aggodalom tükrözött amit nem igazán tudtam hova tenni de jelenleg nem is voltam olyan állapotban, hogy ezen filozofáljak.

Pillanatok alatt átszelte kettőnk között a távolságot. Mellém ülve karolt át, erősen magához vont. Egyik kezével vállamat simogatta, míg másik hajamat simította meg újra meg újra. Minden erejével nyugtatni akart, én pedig nem tiltakoztam. Fejemet engedelmesen mellkasára döntöttem, habár térdemet, mit oly ragaszkodóan öleltem, nem eresztettem. Pár perc múlva aztán félig hátra fordulva karoltam át nyakát, arcomat nyakhajlatába fúrtam így magamba szívva azt a kellemes illatát, ami annyira jellemezte őt. Imádtam ezt. Beletemetkezve ebbe a furcsa melódiába amit bódító illata zengett, eddigi hangos szipogásom lassan tompult míg végül teljesen megszűnt létezni.

- Ne haragudjon, tiszteletlen leszek de.... - finoman eltolt magától a vállamnál fogva. riadtan néztem barnás vöröses szemeibe. Tudtam mit akar kérdezni, tudtam, hogy megfogja kérdezni mégis imádkoztam, hogy ne tegye - El kell mondania, mi ez minden éjjel! Tudnom kell! - megráztam a fejemet.

- Nem akarok erről beszélni, Sebastian! - emeltem fel egy leheletnyit a hangom, mi még mindig olyan harmat gyengének tűnt akár egy tollpihe.

- Nem menekülhet el folyton a válaszadás elől! Tudnom kell! Egyszerűen muszáj tudnom, mi történik Önnel Ciel úrfi! - nevem hallatára elkerekedtek szemeim. Sebastian szinte soha nem ejtette ki a nevemet, ha mégis, olyankor a szívem nagyobbat dobbant mellkasomba. Most is így történt, hiába nem dobogott már az a bizonyos éltető motor, valami bennem mégis megugrott ilyenkor.

- Nem! Nem! - motyogtam. Két szememet erősen lehunytam, két tenyeremmel befogtam mindkét fülemet így csóváltam meg újra meg újra fejemet - Nem kényszeríthetsz rá! - üvöltöttem végül. Csak ez után néztem rá, azonban a szemeiben lévő megtörtség meghökkentett.

***

- Úgy két három hete kezdődött... - kezdtem Sebastiantól elhúzódva, a sarokba kuporodva. Térdeimet magamhoz húzva öleltem át őket, miközben magam elé meredtem. Nem bírtam komornyikomra nézni. Tudtam, mennyire utálja a bizonytalanságot belőlem pedig csak úgy áradt jelenleg - Minden éjjel, mikor elalszom, megjelenik az álmomba. Mindig máshogyan, de rendszeresen ott van. Mikor pedig kinyitom a szememet, ott áll az ágyam mellett. Nem tudok mozogni, se megszólalni addig, amíg el nem megy... - folytattam tovább rekedtes hangon.

- Ki csoda? - kérdezett rá Sebastian. Mire lehunyva szememet megcsóváltam fejemet - Kérem... - tette hozzá tiltakozásomat látva, mire erőt vettem magamon. Nagy levegőt vettem, mit aztán a tőlem telhető leglassabb módon eresztettem ki, ezzel is időtspórolva magamnak.

Megdöbbent, ijedt tekintettel néztem Sebastianra. Olyannal, amilyet azon az éjszakán láthatott csak, amikor megpillantottam a tűzben a szüleim holtestét. Azt a tekintetet mutattam, amit csak egyetlenegyszer láthatott a kínoztatásaim helyszínén. Amikor a cirkuszt üldöztük, akkor volt egy pillanat, amikor megtörten és rémülten omlottak a karjaiba. Akkor láthatta ezt a riadt, űzött fűszert szemeimbe ami most keveredett kékségükbe.

- Alois Trancy - mondtam ki végül a nevet egyetlen egy levegő vétellel olyan színtelenül, ami még magamhoz képest is teljesítménynek számított.