Megcélozva

1.fejezet - Az első nap

      Az egy hét gyorsan, túl gyorsan telt el és nekem időm sem volt felkészülni az iskolakezdésre. Még nem vettem füzeteket sem, így leugrottam a legközelebbi írószerboltba és megtaláltam a tökéletes jegyzetfüzeteket, amiket csak el tudtam képzelni. Vastagak voltak, szép fehér papírral és a külsejük valami elképesztő. Albert Einstein és tudós társaitól voltak idézetek a borítón. Megismétlem a véleményemet: hát nem elképesztő?
​       A lefekvéshez készülődtem, a táskámba mindent bepakoltam, ami a másnap évnyitóra kellett. Papír zsebkendő? Pipa. Tolltartó? Pipa. Elsősegély tasak? Pipa. Menő jegyzetfüzet? Pipa. De még mekkora.
​      Örömömben vagy talán izgulásomban – nem is tudtam eldönteni – de valahogy nem jött álom a szememre. Akármennyire is próbálkoztam, nem sikerült. A megszokott időnél jóval később jött csak rám az aludhatnék..

​      IDŐ:​7:47 délelőtt

​      Hogy tessék? Ez nem lehet igaz. Ugye nem?
​      Beletelt egy időbe mire kivettem a számok alakjait, mert a szemüveg a tokkal együtt már a táskámban volt. Kipattantak szemeim, ahogy az órára pislogtam párat. Kiugrottam az ágyamból és felkaptam az ünneplő ruhámat. A táskát a vállaimra vetettem és lerohantam a lépcsőn. A házkulcsomat felkapva futottam ki a bejárati ajtón. 12 percem és 35 másodpercem volt arra, hogy az iskolába érjek, a 8 órakor kezdődő megnyitóra. Egyszerűen nem hiszem el. Miért nem szólt az ébresztőm? Na, wait wait wait. Hol van a telefonom...?
      ​Zsebeimet perceken keresztül tapogattam, míg vártam a buszra, hogy a megállóba beálljon. Pánikba estem. A késés határát súrolom már az első napon és még a telefonomat sem hoztam el. Akkora volt a pánik rajtam, hogy szerintem egy asztmás idős nénike is egyenletesebben vette a levegőt, mint én. Leszállva a buszról megjegyeztem az utolsó időt, amit a busz kijelzőjéről olvastam le. 7:56. Annyit foglalkoztam az idővel, hogy hirtelen azt sem tudtam merre kéne mennem, így vettem a bátorságot és az első arra járó fiúhoz futottam.
​      Lihegve és az izzadságomat törölgetve kifújtam magam, míg a másik kezemmel az ingujjába kapaszkodtam.
      ​-M-..Mondd csak.. Ne-nem.. tudod, hogy merre van a Greenwood suli? Valahol azt hiszem a Rain Garden közelében, de fogalmam sincs, merre van az. – még mindig szaporán vettem a levegőt, és még mindig nem volt erőm felegyenesedni.
      ​-Egyenesen, a útkereszteződésnél pedig balra. – lélegzetem megint elakadt, mert egy mély hangot hallottam meg a fejem fölött.
​      El kellett, hogy jusson az eszemig, mi is történik és pontosan mit is tettem. Ó, te. Jó. Ég. Elengedtem a szövetdarabot, amit eddig olyan szorosan markolásztam, majd felvezettem tekintetemet a fehér ingről egészen az arcig, amit illik megtalálni, ha egy személyhez, főleg ha egy idegenhez beszélünk.
      ​-K..köszi. – csak hazudtam.
      ​Nem vizsgáltam meg a fiú arcát, de ő is annyi éves lehetett, mint én. Amint kimondtam a varázsszót, akárcsak az, én is elillantam. Amilyen gyorsan csak a lábaim bírták, futottam, és a srácnak igaza volt. Az épület hatalmas volt, szétterült a park mellett és több szárnyra volt osztva. Tinédzserek hadát láttam a kapuban várni, ami egy jó jel volt. Ezek szerint a híres, nevezetes Greenwood felavató ünnepély még nem vette kezdetét.
​       A sorba beálltam én is a nagy tömeg széléhez állva, amikor egy megaphone-t a kezében tartó fiú – talán egy tizenkettedikes – beleordított a készülékbe. A tömeg elhalkult, a madarak megrezzenve felszálltak a parkból. Néma csönd uralkodott, amíg a fiú nem beszélt bele megint a kihangosítójába.
      ​-Üdvözlök mindenkit itt, a Greenwood suliban. Mint azt láthatjátok, én és az osztálytársaim élünk-halunk azért, hogy jó időnk legyen a gimiben. Ha ez nincs meg, megőrülünk. ÉS.EZ.ÍGY.VAN.RENDJÉN. – hatalmas mosolyra húzta a száját, majd hátrafordult, intett és folytatta.
      ​-Csak egy szabály van, amit a mai napon be kell tartanotok a megnyitón. A szabály pedig ez lenne: futni MOST KEEEEEELL!!!!! – ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, az osztálytársai vízcsapokra kötött slagokkal rohamozták meg a tömeget, az osztály másik fele ez idő alatt pedig a hátunk mögé lopakodva, vizes lufik hajigálását kezdték meg, így kereszttűz közé beszorítva minket. Az újakat.
​      Mindenki futott amerre látott, az osztály első fele az iskola felé kezdett rohanni, a többiek a közeli parkba gondolták a menedéküket megkeresni. Döntenem kellett.
​      A szívem a szabadba vágyott, de az eszem azt diktálta, hogy az iskolába kéne futnom. Ott több a búvóhely lehetőség és legalább megismerkedhetek az osztálytermekkel. A jövőbeli hellyel, ahol az utolsó két gimnáziumi évemet tölteni fogom. A hallba beérkezve szemeim elkerekedtek. Minden olyan gyönyörű volt és valahogyan olyan más. Úgy éreztem, itt tényleg megváltozik majd minden. A falak makulátlan tiszta fehérek, az osztálytermek nagy rendben, még a felmosó víz illata lengte körbe őket. A kinyitott ablakokon keresztül friss levegő áramlott be és halk madárcsicsergés törte meg a termek üres, nagy csendjét. Minden olyan nyugodt, minden annyira más volt. Annyira nem az, amit máshol megszoktam. Itt tényleg egy normális életet fogok tudni élni.
​      A szívmelengető pillanatot félbeszakították cipőkopogások az iskola fényesre csiszolt márványlapjain. El kellett rejtőznöm. Na de hova? A kémia labor mellett most mentem el, lehet, oda nem jönnének be, mert félnek a vegyszerektől, nem igaz? Gyorsan visszarohantam a 23-as terembe, ami a kémia terem volt. Az asztalon heverő kulcscsomó, ami kinyitotta volna a labor ajtaját rejtélyes módon eltűnt. A léptek egyre közelebbről hallatszódtak, ezért meg kellett kísérelnem a labor kinyitását a kulcsok nélkül. Az ajtóhoz közelebb lépve észrevettem, hogy résnyire nyitva van, de nem maradt már időm más búvóhelyet keresni, ezért bementem.
​      Az ajtó becsukása után megfordultam, és egy földön alvó srác testébe botlottam. Jobban mondva, szinte majd átestem rajta, de sikerült az egyensúlyomat megtartanom egy vegyszerekkel teli szekrénynek dőlve. Miután felegyenesedtem, a fiút kezdtem el vizsgálgatni. Világosbarna haj, férfias állkapocs, kissé borostás, de nem zavaróan. Mélyen aludhatott, mert még szuszogott is közben. Nem akartam felkelteni, így a sarokban húztam meg magam. A frissen nyomtatott tankönyveimet lapozgattam át, hogy szembesüljek az ez évi tananyaggal. Trigonometrikus egyenletek, szinusz/koszinusz függvények, blah blah blah. Ezeket már mind átvettem a magántanárommal, amikor 12 éves voltam.
​      Apa szerette volna, ha a sok utazást eltekintve jó jegyeim születnének az iskolákban, ahova jártam, így mindig felfogadott magántanárokkal tanultam meg 3-4 évre előbb a tananyagot. Ez nekem nagy segítség volt, hiszen ha a nyelvet nem is, de a feladatokat megértettem és így négyesnél rosszabb jegyeim sosem születtek. Apa büszke volt rám. Túl büszke. Ő alapjáraton keveset foglalkozott velem, de ha egy 100% dolgozattal érkeztem meg az iskolából, vagy ha év végén a bizonyítványom átlaga 5-ös lett, azt mindig szerette megosztani az emberekkel. A kínai ismerőseivel, és a többi. Mondhatni olyan voltam a számára, mint egy trófea, amit mindenkinek körbemutatott. Nem is bántam, mert tetszett, hogy megértem az emelt szintű feladatokat.
​      Boldog sóhajtás hagyta el számat, ahogy megnyugodva visszasüllyesztettem a könyveimet a hátizsákomba, nem félve attól, hogy talán rossz tanuló leszek ebben az évben.
      ​-Mi van? Csak nem belehabarodtál a matekba? – a mély hangtól összerezzentem és lassan elfordítottam fejemet a hang irányába. Az alvó – akire fogadni mernék, hogy egy perccel ezelőtt még aludt – felkelt. A velem szembe levő falnak támaszkodott és lábai terpeszben pihentek a padlón. Arcom kipirult, ahogy rájöttem a hang tulajdonosának identitására. Ugyanaz a fiú volt, akivel ma reggel is szót váltottam.
       ​-H-h-hogy mi? D-dehogyis. – pár köhintéssel próbáltam lenyugtatni magam. – Nem szeretem a matematikát.
      ​-Akkor min mosolyogtál az előbb? – egyik szemöldökét felhúzva mért végig rajtam, majd ásított egyet.
​Az agyam gyorsan kapcsolt és egy okos válasszal álltam elő.
      ​-Örültem, mert az imént haladtak el a felsősök és nem nyitottak be ide. Szárazon megúsztam az évnyitót. Mondhatni. – tekintetem levándorolt az ingemre, ellenőrizve, hogy semmim sem ázott-e át és nem lett-e áttetsző az ingem, ahogy egyszer eltaláltak egy jókora nagyságú vizeslufival.
      ​-Hazudsz.
      ​-Mi...? – rápislogtam párszor a beszélgető partneremre.
      ​-Azt mondom, hogy hazudsz. Már vagy 10 perce ébren vagyok és te amióta ébren vagyok vigyorogtál a könyvedre, a felsősök pedig már 20 perce befejezték a kergetőzést. A harsonára ébredtem fel. – Mi? Harsona? Miért nem hallottam?
      ​-Várj.. Most akkor azt mondod, hogy elkezdődtek az órák is?!?
      ​-Nagy valószínűséggel igen. – elővette a mobilját a farzsebéből és ránézett a kijelzőre. – 10:51.
​      Majd szívrohamot kaptam, ahogy gyors sebességgel felkaptam a hátizsákom és az ajtó felé vettem az irányt. Még mielőtt a kilincsre tehettem volna a kezemet, a srác megint megszólalt.
      ​-Hé, a nevem Mason. Örülök, hogy találtam rajtam kívül mást is, aki ezt az egész órára menetet letolja.
      ​-Ööö.. Hát persze. – Ó te jóságos ég.. – Most mennem kell, szia. Kirohantam a kémiai laboratóriumból és előhúztam a kis noteszem, aminek az első oldalára az órarendemet szerkesztettem szép, egyenes, vonalzóval meghúzott táblázatba. Hosszúság, 10 cm. Magasság, 15 cm. Cellák szélessége, 2 cm. Ah, ez a tökéletes megszerkesztés, a szimmetria. Imádom.
​      A tökéletesség nyáladzása után megtaláltam végre a termet, ahol az órám már nagyban folyt. És pont biológia, pedig az a kedvencem.
​      A terem hátsó bejáratán keresztül belopództam és az utolsó előtti üres padba - ami a negyedik pad volt a bal oldali padsorban – beültem. Nagy szerencsétlenségemre a tanár észrevett, ahogy elhúztam táskám cipzárját.
      ​-Miss Kim Lee.
      ​-I-igen? – megijedtem.
      ​-Kérem ossza meg az osztály többi tanulójával, hogy mégis mi volt annyira érdekes a mai napon, hogy nem tudott az osztályterembe még időben bejönni.
​      Gondolkozz Emma. Gondolkozz.
      ​-Az évnyitó csapatok elől menekültem, és a végére csak annyit vettem észre, hogy becsöngettek és meg eltévedtem. Szerencsére egy tanár úr éppen arra járt és segített az eligazodásban. – mély levegő. Ne hadarj.
      ​-Értem. Nos, a mai napon még elfogadom a késéseket, mert én is tisztában vagyok azzal, hogy nyitó ünnepély eléggé ijesztő tud lenni új diákok, jobban mondva cserediákok részére, de holnaptól kezdve felügyeletbe küldöm azokat, akik nem érkeznek időben az óráimra. – visszafordult és folytatta tovább a körmölést a digitális táblán.
​      Megint lélegeztem. Megkönnyebbülve ernyedtem a padom fölé, miközben hallgattam a tanár előadását a halakról és a kopoltyúk működéséről. Áh, emlékszem már. Még 9 évesen megtanultam. Elővettem a kis noteszemet és pár jegyzetet firkantottam pár egyszerű kis vázlatrajzzal megdíszítve.
​      Az osztályteremben nem láttam Masont, de számítottam is arra, hogy nem jelenik meg. Ő maga mondta, hogy szeret lógni. Egy barát-jelölt kihúzva.
​      Az első nap nyugisan telt és mindenki talált osztálytársakat, akikkel beszélgethettek, egy embert leszámítva. Ez lettem volna én. Biztos csak a miatt történt, mert elkéstem. Egy kicsit le voltam lombozódva, de az utolsó óráról is kicsengettek én meg hazafele ballagtam. A zárt kinyitottam és besétáltam az üres házba. Apa dolgozni ment, én így egyedül voltam a nap nagy többi részében. A házi feladatokat megoldottam aztán aludni mentem.