Santa Barbara • Stony

Második Fejezet

Mikor Steve visszatér az italokkal, és visszaül a helyére hosszú percnyi csend áll közéjük. Tony nem tudja, mit is mondhatna, miközben a szőke látszólag teljesen a gondolataiba merül. Sikerül meglepnie a milliárdost, mikor végre beszélni kezd.

- Mindenhova együtt mentünk, szóval egyértelmű volt, hogyha katonának áll, akkor én is. Egy évvel lemaradtam mögötte, mert nem akartak felvenni mondván, hogy egy napot se bírnék még csak a kiképzésen sem, nemhogy a fronton, de aztán valahogy sikerült. Afganisztánba találkoztunk ismét, egy helyre osztottak be minket, szóval... jó volt, mármint... ha lehet ilyet mondani, miközben az ember feje felett lövöldöznek.

Steve teljesen máshol jár, miközben kék szemeivel a sörben feltörő buborékokat figyeli. Ajkai már pillanatra összeszorulnak, ahogy elhallgat, de Tony nem szól közbe, érzi, hogy itt nincs vége a történetnek.

- Éjszaka közepe volt, mi pedig egy tankban nyomorogtunk. Előttünk is már voltak néhányan, de több méterre, a sötétben nem is lehetett őket rendesen látni. Az egyik tank felrobbant, mert aknára ment. Alig pár másodperc volt az egész, a robbanás mindent bevilágított. A barátaink voltak rajta, és alig néhány milliméter kellett volna ahhoz, hogy elkerüljék.

Tony nem tudja, mit mondhatna, de úgy látszik a másik nem szorul vigaszra, mert egy mély sóhaj után ismét folytatja.

- Egy másik alkalommal be kellett vennünk egy várost, néhány ott élő csapdába esett, és meg kellett mentenünk őket. A szemem láttára lőtték szitává a társaimat, a mellettem lévő katonának a szeme között ment át a golyó. Persze folyamatosan jöttek utánpótlások, sokan nagyon fiatalok voltak, szinte még gyerekek, mint mi Buckyval, mikor bekerültünk. Az egyik srác pösze volt, alig lehetett húsz, valószínűleg még annyi se, de már otthon várta a barátnője és az alig kétéves kislánya. Jó srác volt, számíthattunk rá mindenben. Hajnalban kint voltunk egy dombon, hogy szemmel tartsuk a környéket, de ránk támadtak. A bomba még csak nem is rá esett, de a robbanástól szinte leszakadtak a lábai. Sosem mutatta ki, hogy fél, ő volt a legfiatalabb közülünk, gondolom ezzel akarta kompenzálni a korát. Ordított, oda mentem hozzá, hogy segítsek neki, hogy valahogy életben tartsam... taknya-nyála egybefolyt, körülötte vér és homok... kisbabának tűnt, ahogy a karjaimban vergődött. Egy örökké valóságnak tűnt, mire elvitték, hogy rendesen ellássák. Visszahozták ide, Amerikába, ahol hetekig a kórházban volt. Elvesztette a lábait, de úgy tűnt, túl éli, szóval mikor eljött az idő, haza engedték. Alig egy hét múlva holtan találtak rá a hátsókertjük teraszán. Öngyilkos lett. Minden létező gyógyszert bevett, amit otthon talált.

Steve gondolatban ismét ott van, érzi a vér szagát, a füle cseng a fájdalomkiáltásoktól, miközben izmai akaratlanul is megfeszülnek, mintha ismét karjai közt tartaná a fiatal fiút.

- Több szerettemet vesztettem el, mint amennyi egy huszonnyolc éves férfira felróható – mondja végül, s ezzel mintha visszatérne a valóságba, mert tekintete Tonyra rebben, aki teljesen megrökönyödve áll a hallottak előtt.

- Nem tudom, mit mondhatnék – mondja végül, mikor megtalálja a hangját. – Erre egy sajnálom nem elég. Ezért csinálja ezt a.... foglalkozást katonáknak?

- Azt hiszem – bólint Steve, mint aki ezen még el sem gondolkodott. – Sammel segítünk megküzdeni az emlékekkel és a veszteségekkel, hogy senki ne kerülhessen abba a helyzetbe, mint Coulson.

- Ő volt a... fiú?

- Ühüm.

Újabb pár perc csend következik, amit végül ismét Steve szakít meg egy fanyar, boldogtalan mosollyal.