Passion (HS ff-dk)

Sixth.

- Mit a francot csinálsz, hogy így zajongasz az éjjel közepén? - rivallt rám az anyám, én pedig teljes sokkban voltam, hogy lebuktam. Harry leesett az ágyról, én pedig lehunyt szemmel vártam a végítéletem - Ne színleld, hogy alszol! Fél másodperce még ébren voltál!

Óvatosan kinyitottam a szemeim, és félve a hálóingben toporgó nőre néztem, majd az ágyam mellé vezettem a tekintetem. Harry nem volt ott. Remegve engedtem ki az eddig visszatartott levegőmet, és összeszedtem a gondolataimat.

- Csak leestem az ágyról - magyarázkodtam, mire megforgatta a szemeit.

- Már ezerszer elmondtam, hogy az a kibaszott ágy nem ugrálóvár! Már nem vagy ovis! Igazán leszokhatnál a gyerekes idiótaságaidról! Tizenhat éves vagy, viselkedj is ennek a módján! És nyomás aludni, nem lehetsz eddig ébren! Nem hagysz pihenni, az isten áldjon meg! - kiabált tovább, én pedig a nyakamat behúzva hallgattam végig, és elképzeltem, Harryt mennyire felhúzhatta a kis jelenet.

- Oké.. - motyogtam halkan.

- Oké is legyen! Holnap én viszlek, és én hozlak! Nincs apelláta! És aludj már! - ezzel lecsapta a villanykapcsolót, és bevágta maga mögött a szobaajtómat.

- Apuci - suttogtam, mire egy dörmögést kaptam válaszul. A hang az ágy alól jött, aztán megláttam őt kikúszni onnan. Gyorsan kimásztam az ágyból, de a sötétben alig láttam valamit - Apucii?

Hirtelen karok fonódtak körém, én pedig azonnal Harry nyakába raktam a kezemet.

- Kegyetlen ez a nő veled - suttogta a nyakamra, mire sóhajtottam egyet - Holnap nem is láthatlak?

- Gyere el újra - mondtam halkan, nehogy anyu visszajöjjön - Vigyél magaddal.

- Még nem lehet baba... - motyogta, és ajkait összeillesztette az enyéimmel. Lágyan a fogai közé vette alsó ajkamat, majd szopogatni kezdte. A testem remegett ettől a karjai közt, teljesen megbabonázott.

- Mennem kell, baba - mormolta, mikor elengedte a számat, de a sarkára egy puszit nyomott még. Majd a másik oldalra is - Egész nap csókolgatnálak.

Kijelentésére felkuncogtam, és megöleltem, de ő folytatta így is szája mozgását a nyakamon. Nagyon csikizett, és szabadulni akartam, de nem engedett. Éreztem, ahogy az ő mellkasa is rázkódott a nevetéstől.

- Ne hagyj itt, apucii - nyavalyogtam, de ő elengedett, és az ablakhoz vezetett.

- Mennem kell. Aludnod kell neked is, alvásidő van baba - simogatta meg az arcom, és egy utolsó puszit adva kimászott az ablakomon.

Csak néztem a sötétséget, és Harry magas árnyát, ahogy eltűnt az utca homályában. Visszaléptem az ágyamhoz, és bedobtam magam a párnáim közé. Mély levegőt vettem, és eluralkodott rajtam az álmosság. Éreztem Harry nyugtató illatát az ágyhuzatomon, és mosolyogva álomba merültem.

Reggel siránkozva keltem, mivel anya szinte kitépett az ágyból. Rosszul voltam attól, hogy a suliig kísérgetett... Sőt, hosszúnyakút kellett vennem, nehogy bárki is meglássa rajtam Apuci nyomait... Amikből nem volt kevés...

Aggasztott, hogy ma nem láthattam Apucit. Már a gondolat miatt is jobban hiányzott. Azt hiszem, teljesen belezúgtam...

- Szia, Lydiaaa - ugrottam hátulról a barátnőmre, aki ijedtében elejtette a könyveit, én pedig lehajoltam segíteni neki, miközben kuncogtam.

- Te bolond, nagyon ki vagy virulva - vigyorgott - Mondd már el, mi van. Van valakid. Ezer százalék.

- Nem, nincs - nyomtam kezébe a könyveit, de ő hirtelen meghúzta a nyakamnál a felsőm. Túl későn reagáltam, és láthatta a szívásnyomokat - Ly! Hagyd a ruhám!

- Ki a szerencsés? - vonogatta a szemöldökét, mire megforgattam a szemeim, és a lányt magam után vonszolva beültem vele egyetemben a padba - Barbi! Nem hagyom ezt annyiban! Mindent kiderítek!

- Lydia. Nyugodj meg. Felmegy a vérnyomásod - nevettem, de ekkor be is lépett a tanár.
Unottan bámultam magam elé. Egész nap, minden órán csak bambultam. Hirtelen azon kaptam magam, hogy magam elé képzeltem Apucit, ahogy lenézett rám, miközben kényeztettem őt.

- Miss Parker! - szólt rám egy érdes mély hang, mire megugrottam. Mr. Greyre pillantottam, akinek a tekintete nem éppen szeretetet tükrözött - Ismételje meg a kérdésemet!

- N-nem tudom, tanár úr... - mondtam halkan, mivel megszeppentem azon, hogy ennyire keményen szólt rám.

- Vége az órának, mindenki mehet szünetre - a diákok összekapták a cuccaikat, és úgy özönlöttek ki az osztályból, ahogy az oroszok rendszerváltáskor az országból. [(Megjegyzés: Barbinak túl sok volt Józsival a töri xD)]

- Miss Parker, maga marad - állított le a karomnál fogva, mire nyeltem egyet. Mindenki kiment az osztályból, én pedig hevesen verő szívvel vártam a végítéletem.

- Mi van veled, Barbi? - meglepett, hogy nem magázott. Sosem tegezett, nem is hívott a keresztnevemen.

- S-semmi, tanár úr - dadogtam össze-vissza.

- Nem figyelsz az órán - ingatta meg a fejét, miközben kék szemeivel az enyéimet bámulta - Te vagy a legjobb diákom, tudnom kell, mi van veled.

- Nincs semmi bajom, Mr. Grey - feleltem lehajtott fejjel.

Láttam, hogy elém lépett, így felnéztem rá. Meglepett, hogy megfogta a karomat, de épphogy csak megérintett.

- Ha bármi gondod van, nekem nyugodtan elmondhatod - mormolta, és most először hallottam őt nem keményen beszélni.

- Rendben, tanár úr - feleltem bizonytalanul, mire elmosolyodott. ELMOSOLYODOTT. Tudott mosolyogni?

- Órákon kívül szólíts csak Christiannek - duruzsolta, mire eltátottam a szám. A szívem hevesen kezdett el verni. Mi baja volt ennek? A keze már az arcomra vándorolt, és hüvelykujja az alsó ajkamon simított végig. Hirtelen kapcsoltam. Mi lesz, ha ezt apuci megtudja?

- Elnézést - bújtam ki a simogatásából, sőt a csengő is megszólalt, és az osztálytársaim visszaömlöttek a terembe.

Mr. Grey még vetett rám egy igéző pillantást, és a szája sarkában a számomra teljesen új dolognak tűnő mosoly lapult. Mikor ment ki, jött helyette a következő tanár, így megkezdődött az utolsó óránk.

A nap végén Lydia újra vallatni kezdett, de nem jutott sokra. Nem azért, mert nem mondtam el neki, hanem mert az anyám a kapuban várt, és azonnal beültetett az autóba.

- Felesleges volt eljönnöd - duzzogtam.

- Nem mehetsz sehová, biztosra kell mennem - emelte meg a hangját, mire elfordultam és megforgattam a szemeim.

Nem volt hosszú a kocsiút, de anya mellett évezredeknek tűnt az az alig öt perc. Csak mondta és mondta a magáét, de én teljesen kirekesztettem. Néztem a tájat, ahogy apró esőcseppek kezdték áztatni az utcákat szokás szerint. Mikor apuci házához közeledtünk, a pulzusom gyorsulni kezdett. Lehet, hogy mégis láthatom őt!

Már messziről pásztáztam az udvarát, és a szívem nagyot dobbant, mikor mozgást észleltem. Láttam barna fejét a fürtjeivel, nekem háttal. Ahogy egyre közelebb értünk, a kép tisztább lett. Amint minden feltárult előttem, hirtelen megállt bennem az ütő. Apuci, az ÉN apucim, egy másik lányt ölelgetett, sőt, puszilgatta.

"Egész nap csókolgatnálak."

Ezt mondta nekem. Nekem. Nem neki.

Apuci az enyém.

Senki másé.

Aki el akarja venni őt tőlem, nagyon pórul jár.

----------------------------------

Hoztuk az új részt!

Imádunk titeket!😍

All the love💕B&B