Passion (HS ff-dk)

Seventh.

Abban a pár percben, amíg hazaértünk, meg sem szólaltam. Anyám papolta nekem a megszokott hülyeségeit, de az én fejemben csakis az a lány járt, ahogy apuci viselkedett vele.

Miért tette ezt velem?

Minek kellettem neki én, ha volt egy nálam sokkal jobb és szebb barátnője? - Az agyam eszeveszetten kattogott, egyszerűen nem bírtam feldolgozni a történteket.

- És most mars tanulni! - hasított a levegőbe anyám rikácsoló hangja, mire szó nélkül bekullogtam a szobámba.

A táskámat elhajítottam az ágy mellé, majd szipogva a párnák közé dőltem, akárcsak egy zsák. Idővel a könnyeim utat törtek maguknak, és sorra hullottak le az arcomon keresztül, a még mindig illatos ágyneműmre.

Hazudott.. Kihasznált. Miben is reménykedtem? Talán hogy egy ilyen lány kell majd neki, mint én? Naív voltam, és képes lettem volna neki adni magam, mert hittem a szavainak.

A puha ajkainak.

A csókjainak.

A megnyugtató zöld szemeinek.

Az egész lényének.

Úgy, ahogy volt, teljesen elcsavarta a fejem, és akármit tett, biztosan nem tudtam volna ellenállni neki, ha most itt lett volna. Mert vonzott magához. Talán ezért mondta anyám, hogy ne bízzak az idegenekben. De Ő nem volt idegen.. Vagy mégis?

Csak sírtam és sírtam, egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Az idő észrevétlenül múlt el, az én kedvem pedig egész délután a béka feneke alatt volt. Lydia biztosan jól elvolt a pasijával, akiről a napokban mesélt, szóval Őt sem hívhattam fel.. Egyedül maradtam. Egészen addig, amíg kopogást nem hallottam az ablakon. Fél szemmel kilestem a takaró alól, habár tudtam, hogy Harry volt az. Senki más nem kísérelte volna meg a felmászást ide, csakis miattam. Pff, elég legyen Barbara.

Kopácsolt az ablakon, szinte már kitörte azt, ám akkor sem engedtem be. Mérges voltam Rá.. Nagyon. Miért is ne lehettem volna? De akkor sem nyugodott meg.. Verte az üveget, de aztán hirtelen abbahagyta: elkezdtett hívogatni. A telefonom rezgett a táskámban, de nem álltam fel. Nem is mozdultam, csak vártam, hogy elmenjen, ám nem úgy tűnt, amit aki lelépni készült volna. Rendületlenül hívogatott meg kopogott, egészen addig, amíg hirtelen be nem rontott a szobámba az anyám. Hihetetlen módon nem szólalt meg, csak odament az ablakhoz, kinyitotta, és kinézett rajta.

- Mi volt ez a zajongás? - morgott, de még mindig nem mozdultam meg.

- Szerintem egy galamb nekicsapódott az üvegnek - motyogtam valami hihetőt, majd újra visszabújtam a takaróm alá. Egy hangos sóhajtás kíséretében bezárta a nyílászárót, és egy szó nélkül (??) kisétált a szobámból.

Harryről azóta semmit sem hallottam. Elment, és nem jött vissza. Az álom nem igazán akart elragadni engem, inkább a csendben folydogáló könnyeimmel itattam az egereket. Olyan volt, mintha semmit sem aludtam volna.

Reggel a tükörben bámultam a ramaty fejemet. A hajam szanaszét állt, a szemeim álmosan pislogtak, és pirosak voltak a sok sírástól. Elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy mások kívülről lássák, milyen szarul éreztem magam belül. Fogtam a hajvasalót, és a hajammal szenvedtem, aztán az arcommal is kezdtem valamit. Egészen emberi formám lett. Mintha mi sem történt volna.

- Igyekezz már! - hallottam anyám hangját a földszintről, és a szemeimet megforgatva indultam el le a lépcsőn.

- Minek csípted ki ennyire magad?! - rikácsolt rám, de nem szóltam semmit - Minek ilyen rövid szoknya?

- Eddig semmi bajod sem volt vele - feleltem hallkan - Mentem, szia - léptem ki a házból, és gyors léptekkel a suli felé indultam.

Hallottam, ahogy kiabált utánam, hogy menjek vissza és öltözzek át, de nem akartam. Olyan gyorsan szedtem a lábam, ahogy tudtam, amíg el nem értem a sulit. Harry háza előtt szinte futottam, nehogy meglásson. De... Semmi életjel nem jött felőle.

A földet bámulva lépdeltem már a suli előtt, mikor véletlenül nekimentem egy embernek. Ijedten pillantottam a férfire, és a szívem ezerre kapcsolt, hátha apuci állt előttem, de csalódnom kellett.

- Elnézést, Mr. Grey... - motyogtam, és megigazgattam a ruhámat, ami az ütközéstől feltűrődött.

- Christian - mormolta érces hangján, majd a szemeibe pillantottam. Mosolygott, amitől igenis olvadoztam. Annyira jóképű volt.

Még korán volt. Ilyenkor senki sem járt iskolába, csak én. De a biztonság kedvéért körbepillantottam, hogy volt-e körülöttünk valaki. A terepet üresnek találtam, kivéve, mikor megpillantottam egy magas alakot nem messze. A levegő a torkomban akadt, mikor apuci rámszegezte a tekintetét, én pedig gyorsan Mr. Grey felé fordultam.

- Sajnálom, nem akartam magának.. Vagyis.. Neked menni - mondtam széles mosollyal, és feltűnt, hogy a tekintete a hosszú, fedetlen combjaimra vándorolt.

- Ó, Barbi... Most is túl messze állsz - megfogta a karomat, és közelebb vont magához. Az arcunk szinte érintette a másikét, a szívem pedig hevesen vert - Még ez sincs olyan közel, mint szeretném - suttogta.

Apuci. A fejemben a dühödt arca villogott, amit most vághatott a kis jelenet láttán... Megérdemelte. Szenvedtem, és ezért bűnhődnie kellett.

Christian szinte az ajkamat súrolta, én pedig közelebb nyomtam a fejem engedélyt adva. Az ajka az enyémet simogatta, és el kellett ismernem, hogy nem volt rossz. Még csak Harryvel csókolóztam rajta kívül. És vele jobb volt. Mondjuk, nem is tartott sokáig a Christiannel váltott csókunk, mert valaki lerántotta őt rólam, és egy jobbost nyomott a képébe.

Tátott szájjal figyeltem, ahogy apuci, mint aki megőrült, úgy ragadta meg a gallérjánál fogva Christiant.

- Egyszer mondom el, nem többször - sziszegte dühösen - Kurvára távol tartod magad Barbitól, felfogtad?!

- Ki a faszom vagy te? - szedte le Harry kezét magról Mr. Grey, és megigazította az öltönyét.

- A legrosszabb rémálmod - apuci szinte köpte a szavakat - Te... Te pedig velem jössz! - mutatott rám, majd a kezemet megragadva húzott maga után.

- Nem viheted el! - kiabált Grey, de apuci ügyet sem vetett rá.

Még a tanárra pillantottam, és küldtem felé egy "semmi gond nézést", de Harryre tekintve már nem voltam biztos ebben.

- Engedj el! - fogtam meg másik kezemmel az övét, és próbáltam kihámozni magam.

- Hagytad, hogy lesmároljon! - mondta felháborodott hangon, mikor felém fordult - Tudod, mi jár a rosszkislányoknak?

- Nekem miért nem szabad, mikor neked lehet? - fakadtam ki dühömben - Tegnap azzal a szőke cicababával! Tudod mennyire fájt?

- Mi a fészkes fenéről beszélsz? - léptünk be a házába, de még itt sem engedett.

- Ne játsszd az ártatlant! Láttalak! - szinte visítottam, és a sírás kerülgetett, mikor a szája az enyémhez ért. Fél másodpercig ellenkeztem, és innentől kezdve nem tudtam ellenállni. A nyelveink hadban álltak, és ismét apuci győzött.

- Mondd csak, ő is így csókolt, hmm? - kérdezte eszelősen, mire nemlegesen ráztam a fejem.

- Apuci csókol a legjobban - sóhajtottam, majd újra az ajkait érezhettem a sajátjaimon.

Elvezetett az asztalig, és a csókunk közben feltűrte a szoknyám, így markolt a fenekembe, mire a szájába nyögtem. Elszakadt tőlem, megfordított, és lenyomott az asztalra. Nagyot nyeltem. Sejtettem, mi következett. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Éreztem, ahogy puszit adott a popsimra, majd kimondta a bűvös szavakat.

- A rosszkislányoknak büntetés jár, babygirl.

------------------------------

Olyan friss, hogy még meleg.

All the love💕B&B