Csak egy rajongó (Stieber Zoltán fanfiction)

7. Fejezet (Dóri szemszöge)

Hirtelen azt sem tudtam, mi történik velem. Nem tudtam, hogy milyen, nap van, hogy hol vagyok... komolyan... Még azt sem tudtam volna megmondani, hogy ki vagyok. Nem létezett a világ. Nem léteztem én... Csak Zoli létezett, a nagy, meleg kezei az én pici kezeimen, a puha szája az én számon, az illata az orromban... Soha nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. De sajnos egy idő után már nem kaptam levegőt, így meg kellett szakítanom csodálatos tevékenységünket.Zihálva szakadtunk el egymástól. A fejemet a focista vállára hajtottam, és igyekeztem úrrá lenni a légzésemen. Nem igazán sikerült. A hozzám simuló mellkas remegéséből tudtam, hogy ő is légzési nehézségekkel küzd. Fogalmam sincs, hány perc telhetett el így. Zoli a hajamba temette az arcát, én a nyakába fúrtam a fejemet és hosszú hosszú ideig csak pihegtünk. Végül ő törte meg a csendet.

- Húha – nyögte.

- Egyetértek – mosolyogtam rá félénken és a fülem hegyéig elpirultam.

- Ez... én... nem is tudom, mit mondjak. Dóri... te... én... mi – hebegett. – Ez valami hihetetlen volt!

- Igen. Szerintem is.

- Most hogyan tovább? – kérdezte, miközben a térdére könyökölt és féloldalasan felnézett rám. Az arckifejezésén láttam, hogy szinte várja a pillanatot, amikor belegondolok, mi is történt az előbb és elszaladok.

- Hát... izé... nem tudom – nevettem fel idegesen. – Ha akarod, nyugodtan mondhatjuk az, hogy nem történt meg... izé... nem fogok haragudni miatta...

- Félreérted! – vágott a szavamba. – Eszem ágában sincs elfelejteni ezt a csókot! – kiáltotta hevesen. – Csak... csak nem tudom, mit tegyek. Én nem az a fajta férfi vagyok, aki csak úgy szórakozásból nőket csókolgat, aztán lelép. Most sem akarok lelépni. Eszem ágában sincs! Csupán... nem vagyok benne, biztos hogy egy olyan fiatal és nagyszerű nő, mint te, Dóri, pont egy ilyen alakra vágyik, mint én. Ha nem tudnám, hogy túl idősnek fogsz tartani magadhoz, akkor most azonnal megkérnélek rá, hogy légy a barátnőm, de...

- Hé! – suttogtam, és az ujjamat az ajkára tettem. – Mégis miből gondolod, hogy nem akarok a barátnőd lenni? Kábé tizenhat éves korom óta erről álmodozom. El sem hittem, hogy valójában is megtörténhet. Most viszont már el tudom hinni. És egészen mást érzek irántad, mint a tizenhat éves énem. És hogy idősebb vagy? Uggggyan! Hány évvel is? Hét? Az nekem még tökéletesen belefér – mondtam mélyen a szemébe nézve. – Szóval... feltennéd úgy igazándiból is azt a kérdést?

- Nem kell kétszer kérned! – villantotta rám pajkos macskaszemeit. – Hidasi Dorottya! Leszel a barátnőm?

- Örömmel! – sikkantottam boldogan, és a nyakába vetettem magam.

Ezek után még csináltunk ezt-azt a Szigeten – igazán semmi komolyat, csak pár közös képet, amit majd egyszer (sem Zoli, sem én nem tudom, mikor) megmutatunk a nagyvilágnak. Aztán elindultunk kifelé, immár teljes sötétségben.

Stibi azt mondta, hogy a Margit-híd budai hídfőjének közelében parkol a kocsija, és mint barátom, kötelességének érzi, hogy hazavigyen engem, sőt találkozni akar az apámmal is (:D), így arra felé vettük az irányt. Azonban nem tudtuk megállni, hogy egy árva bámész pillantás nélkül otthagyjuk a csodálatosan kivilágított Budapestet, ezért a híd egy pontján megálltunk. Zoli a korláthoz húzódott, hogy ne nagyon gátoljuk a hídon nyüzsgő emberek tömegét (bár a tömeg nagy része is álmélkodva bámészkodó emberekből állt), átkarolta a derekamat, a vállamra hajtotta a fejét, és beleszuszogott a nyakamba. Én a kezére simítottam a kezem, és elmosolyodtam. Egyáltalán nem tűnt furcsának számomra az ilyen mértékű testi kontaktus. Miért is tűnt volna furcsának? Hiszen az a dolog, ami köztem és Zoli között egyre inkább kibomlott, már nagyon nem „egynapos" történet volt.