Csak egy rajongó (Stieber Zoltán fanfiction)

12. Fejezet (Stibi szemszöge)

A Nap fénye lágyan és kellemesen simogatta az arcomat, de valami nem volt rendben vele. Egyáltalán nem úgy esett az arcomra, ahogyan a szobámban szokott. És az ágyam is jóval kisebb volt, mint amihez hozzá voltam szokva. Még nem voltam egészen ébren, de azt biztosan tudtam, hogy előző nap véget ért az edzőtábor és hazajöttünk Telkiből. És utána majdnem az egész napot együtt töltöttük Dórival...

Apropó Dóri... Miért érzem most is az illatát?

Nagy nehezen összeszedtem annyi energiát, hogy kinyissam a szemem. Minden reggel ez ment volt a legnehezebben, teljesen függetlenül attól, hogy előző este mikor és milyen állapotban kerültem ágyba. Ahogy felnyíltak a csipáim, azonnal konstatáltam, hogy nem otthon vagyok... És azt is, hogy nem vagyok egyedül...

Egy pillanatig kábán meredtem a mellkasomhoz bújó, csendesen szuszogó barátnőmre, majd beugrott az előző este. A szám azonnal a fülemig szaladt (és valószínűleg lazán továbbment volna, ha nem ütközött volna a fülekbe, szóval isten áldja azokat az elálló szörnyűségeket).

Már éppen gondolkozni kezdtem, hogy vajon mire kelhettem föl - mivel a falon függő óra szerint még nem volt fél tíz sem, és ha nincs edzés, akkor lazán alszom addig (meg tovább) - amikor hangokat hallottam kintről.

- Szóval... Nem tudod, hol lehet a fiam? – hallottam egy nagyon ismerős hangot. Apa hangját.

- Nem ment haza? – kérdezte Dóri apja.

- Nos... jártam már a lakásán, de ott csak Andrist találtam, aki itt látta utoljára Zolit.

- Hoppacsek – mormoltam magam elé.

- Hm? Hogy mondod? – motyogta Dóri a karjaim között. A mellkasom tompítása miatt alig hallottam.

- Asszem, itt van az apám...

- Hogy mi? – ült föl azonnal. Szőke haja imádnivaló összevisszaságban omlott le a fejéről a szélrózsa összes lehetséges irányába, szemei pedig álmosan pislogtak a nagyvilágra. Istenem! Olyan aranyos és olyan gyönyörű volt abban a pillanatban, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. De úgy ítéltem meg, hogy a jövőnkre nézve nem lenne túl tanácsos egymás szájában fogadni az apáinkat, ezért elhalasztottam a csókot.

- Itt van az apám – ismételtem.

- Te jó ég! – nyögte. – Apu...

- Asszem, bármire is gondolsz most, már késő – vigyorodtam el. Állításom hamar beigazolódott, ugyanis kopogtattak a szoba ajtaján.

Szala sokszor mesélte nekem azokat a pillanatokat, amikor a barátnői szülei rajtakapták őt hőn szeretett csimotájuk ágyában. Mindig azt mondta, hogy ilyenkor az egész addigi élete lepergett a szemei előtt. Nekem nem voltak ilyen irányú tapasztalataim, Szala pedig mindigis szerette eltúlozni a helyzeteket, ezért az ilyen helyzeteket sem gondoltam ennyire durvának. Egészen addig, amíg át nem kellett élnem azt a pillanatot, amikor Apám és életem első komoly barátnőjének apja benyit Dóri hálószobájába.

Nos igen... Lepergett a szemim előtt az Így élt Stieber Zoltán című rövidfilm. És csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó, hogy a helyzet fényét nem emeljük hiányos ruházattal is.

- Öhm... Jó reggelt! – cincogta vékony hangon, fülig pirulva a mellettem ülő szőkeség.

- Khm... 'Reggelt! – nyögtem.

Ezután csönd ült a szobára. Én legszívesebben elsüllyedtem volna, mert egy: tegnap azt mondtam, hogy csak beszélgetünk egy kicsit, filmezünk, és lelépek, kettő: az apámnak elfelejtettem megemlíteni, hogy barátnőm van... Nem is mertem rájuk nézni.