Második esély (One Direction ff.)

3. rész

•Elouise szemszöge•

Miután Harry elment, gondoltam csinálok valami vacsorát, úgyhogy a konyhába mentem.
Elővettem a csirkemellet, és zöldséget, hogy grillezett húst csináljak, párolt zöldséggel, de a picik megint mozogni kezdtek, ami csöppet azért fájt.
-Babák, nyugi van!-simogattam meg őket, de megint rúgott valamelyikük, mire fájdalmasan felnyögtem.-Shhh! Énekeljek hm?-beszéltem hozzájuk, aztán dúdolni kezdtem nekik a Just hold on-t mert jobb nem jutott eszembe, és közben megpróbáltam felvágni a csirkét kisebb csíkokra, de csak azért sem maradtak nyugton. Egy pillanatra abbahagyták, ezért nyugodtabban szeleteltem. De aztán hirtelen megint rúgott a kis izom manó, és a kés megszaladt, így elvágtam a kezem.
-Basszus!-tettem le a kést, és könnyek gyűltek a szemembe. Idegesen mentem ki a konyhából, átvágtam a nappalin, és a többiek kérdéseivel nem foglalkozva mentem az emeletre.
Bementem a Louissal közös szobánkba, és becsaptam az ajtót, aztán a fürdőbe mentem és bekötöttem a kezem, miközben szitkozódtam.
-Miért nem bírok elviselni ennyit? Miért vagyok ilyen gyenge? Egy rohadt húst képtelen vagyok felszeletelni! Pedig csak mozogtak a kicsik! Mi lesz, ha megszületnek? Meghalok vagy mi a szar! A picsába is!-csaptam be a szekrény ajtót is, aztán visszamentem a szobába, és Louis az ágyon ült. Mikor hallotta, hogy kijöttem, azonnal felállt.
-Minden rendben?-nézte a kezem, aztán felnézett az arcomra.
-Nem nincs!-mondtam hisztisen.-Egy rohadt vacsorát nem tudtam megcsinálni! Érted?! Erre sem vagyok képes! Mi lesz ha megszületnek? Szegények éhen halnak majd? Vagy leejtem őket és ennyi? Vége?-kiabáltam.
-Baba! Nyugodj meg kérlek!-csitított.
-Nem Louis! Teljesen életképtelen vagyok! Ha akkor meghalok, annyival könnyebb lenne!-sírtam el magam.
-Kicsim ne már! Akárhányszor elrontasz valamit, mindig ez a vége! Még jó, hogy nem haltál meg! Mi lenne velünk nélküled?-húzott magához, de ez egy cseppet sem vigasztalt.
-Először is, kevesebb baj! Aztán több hely, és...-mondtam, de nem hagyta, hogy befejezzem, mert hirtelen megcsókolt, hevesen, és szenvedélyesen. Azonnal visszacsókoltam, és ebbe a csókba mindent bele akartunk sűríteni. A kezem hajába túrtam, és közelebb húztam magamhoz, amennyire lehetett. Elkezdtem hátra felé tolni, és az ágyhoz érve, óvatosan lelöktem, ő pedig az ölébe ültetett. Egy pillanatra elhúzódtam, de azonnal utánam hajolt, és ajkaink ismét egyesültek! Kezével a hátam simogatta, én pedig a tarkójánál lévő hajával játszottam, de megszakítottam a csókunkat és fülelni kezdtem.
-Vajon élnek még?
-Nem csodálkoznék, ha Elouise kinyírta volna, amilyen idegesen felment!-jöttek hangok az ajtó mögül, mire halkan felkuncogtam.
-Ja, tökre megértem, hogy Lou néha fél tőle! Komolyan van, hogy én is megijedek!-motyogta Niall, mire hangosan felnevettem.
-Szóval félsz tőlem cica?-fordultam vigyorogva Louis felé.
-Öhm, néha!-vallotta be nevetve.
-Olyan buta vagy!-pusziltam meg egyszer.-Soha, soha, soha nem bántanálak!-mondtam neki.
-Jó na, de néha tényleg nagyon gyilkos tekintettel meredsz rám!-nevetett fel, és ő is megpuszilt.
-Az nem miattad van! Csak mindig rosszkor vagy rossz helyen!-nevettem fel, de a nevetésem, egy fájdalmas nyögésbe torkollott. Kikászálódtam Louis öléből, és megpróbáltam kicsit sétálni, hátha attól megnyugszanak a fiúk. Mondjuk van egy olyan érzésem, hogy éppen fociznak odabent vagy nem tudom.
-Jól vagy?-lépett mögém Lou, és hátulról átkarolt, és a hasamat simogatta. A fiúk hirtelen abbahagyták a mozgást, mire kifújtam az eddig bent tartott levegőt.
-Most már igen! De nem fair, hogy te hozzájuk érsz, és nyugi van, én pedig hiába könyörgök nem állnak meg!-nevettem fel, mire ő is nevetni kezdett.
-Ennyire erősek?-nézett le rám.
-Lehet, vagy én vagyok túl gyenge!-vontam vállat, és megfordultam az ölelésében.-Menjünk mielőtt halálhíredet viszik!-kuncogtam, aztán elindultam az ajtó felé.
-Mindent hallottatok ami érdekelt?-néztem a díszes társaságra.
-Igazából nem!-nevettek.-Minden okés?-bámultak.
-Persze! Csak kicsit kiakadtam, de okés minden!-bólintottam.-Oh és Niall drágám!-fordultam a kis ír manó felé.
-Igen?-kérdezte kissé aggódva.
-Soha nem bántanálak! Tényleg! Soha!-mondtam neki is hasonló képen, mint pár perce Lounak.
-Hát ez vicces!-nevetett fel Liam.
-Micsoda?-kaptam rá a fejem.
-Hát, hogy tőled félnek! Nehogy félre értsd, de azért ez tényleg poén!-röhögött tovább, mire ideges lettem.
-Nos!-mondtam kimérten, és egyet léptem felé.
-Baba, nyugi!-fogott meg Louis.
-Aha, nyugi!-motyogtam, és visszaléptem.-Szóval, jegyezd meg! Attól még, hogy pici vagyok, képes lennék innen akárkit, na jó talán nem, de képes lennék bárkit leteríteni! Szóval, annyira azért nem aplaptalan, a félelmük nem?-vontam fel a szemöldököm.-Vagy nem emlékszel, pár hónapja milyen voltam? Felfrissítsük az emlékezeted?-kérdeztem ijesztően nyugodt hangon. Halálra vált arccal figyelte minden mozdulatom, és mellettem Louis is ugrásra kész volt. A levegő megfagyott.-Na?-léptem egyet hátra, aztán egy bájos mosolyt villantottam, és elindultam lefelé, hogy terveim szerinte befejezzem a vacsorát. Még magam mögött hallottam, ahogy megvitatják az előbb történteket, de én csak nevetni tudtam. Nyilván voltak bajaim, de orvoshoz jártam, és teljesen okés vagyok. Vagyis most a terhesség miatt, kicsit csapongok, de ennyi belefér.
-Na látjátok! Így kell ezt csinálni!-gügyögtem a srácaimhoz. Szerencsére tök nyugodtak voltak, most már, így épségben befejeztem a vacsora készítését.
-Kaja!-kiabáltam, hogy mindenki jól hallja. Nem telt két percbe, mindenki az asztalnál ült. Halkan felnevettem, aztán eléjük pakoltam au ételt, és örömmel láttam, hogy ízlik nekik.
-Liam, remélem nem ijedtél meg! Nem gondoltam komolyan amit mondtam, de vicces volt!-néztem bocsánatkérően a fiúra.
-Persze! Megérdemeltem!-nevetett fel. Vacsora után mindenki a nappalinkba ment. Órákig ültünk és nevettünk, de kezdtem fáradni.
-Srácok, imádlak titeket!-kezdtem.-De nagyon fáradt vagyok! Maradtok éjszakára, vagy hazamentek?-kérdeztem őket.
-Mi megyünk!-mondta Niall, aztán Stella kezét fogva elbúcsúztak, és elmentek.
-Többiek?-ásítottam.
-Én megyek! Gemma? Haza vigyelek?-kérdezte Liam is.
-Aha! Köszi! Sziasztok!-adott két puszit, aztán ők is elmentek.
-Nyuszi te? Haza mész, vagy maradsz?-bújtam Louhoz.-Mert akkor gyorsan elmosogatok meg ilyenek, és mehetünk aludni!-motyogtam.
-Csábító ajánlat!-puszilt a hajamba.-De Briana holnap hozza Freddiet!
-Oh értem. De...-már éppen mondtam volna, hogy azért maradjon, de nem hagyta.
-De amint itt vannak, átjövünk!
-Ne, semmi baj!-legyintettem, és elhúzódtam tőle.-A holnap a kicsi napja. Nem kell jönnöd! Majd hívlak este!-mosolyogtam erőltetetten. Igazából, nem zavart volna, ha áthozza a kicsit, de a csajhoz rohadtul nincs kedvem.
-Cica ne csináld már!-motyogta, de én inkább felálltam a kanapéról, és kimentem mosogatni. Pár pillanat múlva két erős kar fonódott körém.
-Haragszol?-suttogta a fülembe, mire elzártam a csapot, és kibontakoztam az öleléséből.
-Nem! Csak nem értem, miért akadály, hogy holnap jön Freddie!-mondtam az igazat. Fáradt vagyok köríteni.
-Nem akadály! Csak szeretnék kipihent lenni, mire hozzák, mert Briana ezen is kiakad, és akkor megint nem láthatom!-jött közelebb.
-Hát igen, az a csaj egy hárpia! Nem is értem, hogy voltál képes gyereket csinálni neki!-mondtam kissé nyersen, mire Lou megmerevedett.(Na nem úgy 😂 szerk.)-Hoppá! Bocsánat, nem akartam. Csak nem értem, hogy mit szerettél rajta!-vonogattam a vállam, mert igazából persze tökre értem, szebb, jobb, és gazdagabb nálam, tehát innen a következő kérdés, hogy engem miért szeret egyáltalán.
-Nem tudom min jár az eszed, de tuti hülyeség, úgyhogy hagyd!-mondta egy kis idő után. Hihetetlen mennyire ismer.
-Jó, csak rájöttem miért szeretted. És így nem értem engem miért szeretsz!-mondtam halkan, hátha így nem hallja, de meghallotta.
-Ezt nem akarom többet hallani!-szelte át kettőnk között a távolságot, és az államnál fogva óvatosan felemelte a fejem.-Mindenben jobb vagy nála! Ő a fiam anyja, de ennyi! Soha nem szerettem úgy, ahogy téged! Érted? És nem bánom, hogy Freddie megszületett, egy percig sem, csak azt sajnálom, hogy egy ilyen nő az anyja!-fejezte be a monológját, és én könnyes szemmel néztem rá.
-Meg sem érdemellek!-motyogtam, aztán szorosan átöleltem.
-Én nem érdemellek meg téged!-szorított magához. Percekig álltunk így, még sírtam, aztán elhúzódtam és felnéztem rá.
-Menj! Sosem érsz haza, és holnap fáradt leszel!-mosolyogtam újra, aztán elindultam kifelé.
-Most már nem akarlak itt hagyni!-nevetett fel. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy akkor ne tegye, de akkor nem jár jól.
-Semmi baj! Csak menj mert tényleg itt maradsz!-nevettem fel.
-Jó jó!-húzta fel a cipőjét.-De amint beszálltam az autóba bezárod a kaput, és bekapcsolod a riasztót! És amint felmentél az alsó szinti riasztót is kapcsold be! És írj mielőtt elalszol!-sorolta mintha az apukám lenne.
-Tudom tudom, alvás előtt fogmosás satöbbi. Vettem apuci!-bólogattam.
-Apuci mi?-vonta fel a szemöldökét, mire én is, és közelebb léptem hozzá.
-Szeretnéd mi?-suttogtam a fülébe érzékien, mire nagyot nyelt.
-Hát tudod, majd egyszer kipróbáljuk!-suttogta vissza, aztán megpuszilta a nyakam, mire felnevettem.
-Lenne rá eszed mi?
-Arra mindig!-nevetett ő is. Aztán elindult kifelé, de mikor a kert közepén állt, utána siettem.
-Nem is köszönsz el?-bigyesztettem le a számat.
-De hiszen az előbb...-kezdett bele, de felvontam a szemöldököm.-Jaa!-esett le neki, aztán nevetve fölém hajolt, és lágyan megcsókolt, de ez miattam, egyre hevesebb lett. Úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta, és ő is hasonlóan tett. Hirtelen vakuk villantak. Több oldalról is. Ahogy körül néztem láttam, hogy rengetegen állnak körülöttünk. De, hogy a jó büdös francba, amikor csukva volt a kapu? Aztán körbenéztem, és láttam, hogy valamelyik nagy tudású nyitva hagyta a kocsi feljárónál lévő ajtót. Rengeteg kérdés záporozott mindenhonnan, és egyre közelebb jöttek. Valaki megpróbált odébb vinni Lou mellől, mire ijedten felsikítottam.
-Mi a fasz ember?-kiáltott rá, és azonnal odalépett. Szorosan magához húzott, és úgy kiabált, a férfival, mire sírni kezdtem.
-Menjünk be! Kérlek!-temettem arcom pólójába.
-Shh semmi baj!-simította meg a karom, aztán elindult a ház felé. Mikor beértünk, felvitt a szobánkba.
-Ne hagyj itt! Csak egy kicsit várj! Amíg elmennek, utána mehetsz!-kérleltem.
-Ugye nem gondolod, hogy ezek után, hazamegyek?-kiabált, mire ijedten néztem rá.-Bocsánat!-halkította le a hangját.-Sajnálom!-húzott az ölébe.
-Mit csináljunk?-kérdeztem.
-Hívom a rendőröket!-mondta komolyan, mire bólintottam. Amíg a rendőrökkel beszélt, én végig a karjába kapaszkodva ültem mellette. Mikor letette, átölelt.-Mindjárt itt lesznek! Nyugodj meg! Próbálj aludni!-feküdt el és magával húzott engem is. Hang nélkül feküdtem mellette, és vártam, hogy a rendőrök megérkezzenek.
A szirénák zaja, felverte az egész utcát, és minden ablakban fények gyúltak.
-Menjünk le!-sóhajtottam, de Louis már mélyen aludt, így óvatosan kimásztam mellőle, és lementem. Hosszú percek után, két rendőr tiszt kopogott az ajtón.
-Jó estét kisasszony!-köszöntött az egyik.
-Jó estét! Köszönöm, hogy segítettek!-fogtam kezet velük könnyes szemmel.
-Ez a dolgunk!-biccentett.-De van pár kérdésünk önhöz!-mondták, és mondjuk erre számítottam, szóval nem lepett meg.
-Jöjjenek beljebb!-nyitottam ki az ajtót.-Foglaljanak helyet! Egy pillanat és szólok a barátomnak!-mosolyogtam rájuk, aztán gyorsan elindítottam a kávé főzőt, és felszaladtam az emeletre, már amennyire tudtam. A szobába lépve, Louis továbbra is békésen aludt, halkan mellé léptem, és leültem.
-Nyuszi! Itt vannak a rendőrök, és kérdéseik vannak! Le kéne jönnöd!-suttogtam a fülébe, de egy morgáson kívül semmi reakciót nem kaptam.-Lou, szívem kérlek!-löktem meg kicsit.
-Baba! Aludjunk!-motyogta, de nem hiszem, hogy ébren volt.
-Nem! Gyerünk Lou, szükségem van rád!-mondtam halkan, mire kinyitotta a szemét, és ijedten nézett rám.
-Jól vagy?-nézett végig rajtam. A blúzom ujját teljesen ráhúztam a csuklómra, mert a férfinek aki odébb rántott, bizony ott maradt a keze nyoma.
-Igen, persze!-hazudtam, amitől hihetetlen bűntudatom lett.-De gyere, mert nem várhatnak ránk egész éjjel.-mondtam neki, aztán ő is felállt és lementünk. Lent kezet fogott a rendőrökkel, aztán gyorsan feltették a kérdéseket, és miután válaszoltunk, és a kávét is megitták elmentek. Én is kimentem, mert a környező lakók még mindig kint voltak az utcában.
-Elnézést, a kellemetlenségek miatt! Remélem többet nem fordul elő!-mondtam elnézően, mire közölték, hogy semmi gond, csak tudni akarták jól vagyok-e. Hát rendben. Mikor bezártam az össze kaput, és bekapcsoltam a kinti riasztót, bementem a házba, és bezártam az ajtót.
Lou még mindig a konyhában ült, és maga elé meredt.
-Lou, szívem, menj aludni! Nem sokára kelni kell!-léptem mögé, és vállát kezdtem simogatni, amit kifejezetten élvezett, így lehúztam róla a pólóját, és masszírozni kezdtem, mire teljesen ellazult. Elégedetten sóhajtott, és hagyta, hogy tegyek amit akarok. Néha néha kellemesen felnyögött, és én ilyenkor mindig csak mosolyogtam.
-Élvezed?-pusziltam meg a nyakát, mire megborzongott.
-Ühüm!-adta a választ, ezért tovább csináltam, és apró puszikat hagytam a nyakán és a vállán. Hangosan szuszogott, és bár a masszírozást teljesen abbahagytam, továbbra is simogattam a hátát.
-Jobb?-kérdeztem mikor felém fordult.
-Igen!-csókolt meg.-Angyal vagy! Köszönöm!
-Tudom!-nevettem fel.-De nyomás aludni!-mondtam és felhúztam a székből, aztán az emelet felé toltam. A szobánkba újra lefeküdt, én pedig felvettem a pizsamám, és mellé ültem.
-Miért nem fekszel le?-fordult felém kómásan.
-Bocsi!-suttogtam, és mellé feküdtem, azonnal átkarolt és magához húzott.
-Jó éjszakát kicsim! Szeretlek!-mondta.
-Én is téged!-sóhajtottam és megpusziltam a karját. Pillanatok múlva pedig, az álmok világában láttam újra a gyönyörű kék szemeit.