Osztálykirándulás...

Második Fejezet /Mélytónál hangosak a gondolatok. Na meg a mix!/

Miután megmondtam Harper – nek, hogy menjen csak vissza a többiekhez, én Mira telefonjának társaságában, végig járva az udvart, leültem a tóval szembeni helységen.

A telefont szorongatva, csak hagytam hogy sikítsanak a gondolataim, róla...

Nem bírtam egy percre se kiverni az agyamból. Ott volt...

Amit persze elnémított ez a hülye remix, amit csak hallani lehetett a bulizó társaságtól, józanított. Meg belevetett volna ebbe a tóba, ahol délben még Mirával fröcsköltük a másikat. Amikor a bikinim az adott számnál is kisebb volt, hogy fel tudjon figyelni rám, mennyire akarom magam mutatni neki...

Miért hagyna hátra a családját, miattad, Kira? Miattad? Nézz magadra? Undordító krumpli vagy...

- Azt hittem meg sem foglak találni. – hallottam Harper lihegését.

- Mi történt? – kérdeztem felállva.

- A telefonod legyen nálad. – adta át a telefonom, amin az értesítés jelző nem villogott

- Feloldottad? – kérdeztem félénken, leharapva a mondatom felét.

- Eléggé kiszámítható volt hogy előbb utóbb belézúgsz...

- Kérlek, ne szólj senkinek egy szót se... Az hogy Mira tudja, az teljesen tudod, átlagos. De az hogy te is tudod, az sem tesz úgymond semmit. De az hogy már tudja valaki olyan, akinek nem kéne, mint Hope...

- Nem vagyok Hope, hogy játsszam a beszólogatást, és közben fogjam a kezed. – sóhajtott unottan. – Nem hagytál befejezni. Lehet azt hiszed, de kiszámítható tőle is hogy beléd szeressen. De arra nem jön rá senki. De az hogy te szerelmes vagy belé, arra mindenki rá fog jönni. És mint mondtad, hogy Hope kitalálta, bármi megtörténhet.

- Hát, attól köszi... De nem hiszem hogy egy olyan ember rám vágyik, akinek mindene megvan... - magához ölelt, majd átkarolva a derekamat, indultunk vissza, a tót elhagyva, ahol Harper lelket akart belém önteni, hogy viszont fog szeretni az, aki a szívemnek kell...