" - Szóval, ha jól értelmezem, két év múlva lediplomázol, de halvány gőzöd sincs arról, hol fogod megállni a helyed?
- Úgy van.
- Na és, biztosan van valami elképzelésed arról, milyen iparágon szeretnél majd munkát vállalni!
- Nem igazán.
- Rendben, akkor mit szoktál szabadidődben csinálni?
Megelégelve a helyzetet álltam fel, apám gesztenyebarna szemeibe nézve.
- Nézd, még van két rohadt évem, nem kell aggódnod, biztosan elhelyezkedem valahol, de egyébként is, ez az én döntésem, nincs szükségem arra, hogy befolyásolj. Ó, és arra sincs szükségem, hogy állandóan kimutasd a nemtetszésedet azzal kapcsolatban, amit mondok, vagy teszek, így jó eséllyel ne várd, hogy újra eljöjjek találkozni veled, mert minél többet látlak, annál csalódottabb leszek.
Sietősen felkaptam a kabátomat a székről, majd a kávézóban hagytam őt, abban reménykedve, hátha idővel átgondolja az álláspontjaimat, bár tudtam, hogy felesleges gondolnom is erre, hiszen rengetegszer kimutatta már a foga fehérjét, ahányszor találkozóra hívott. S minden alkalommal, amikor láttam őt, csak az járt a fejemben, hogy semmi szükségem erre a felszínes kapcsolatra. "
Kárörvendően nyitottam ki a szememet szombat reggel, a csengőt hallva. Fejemre húztam a takarót, imádkozva azért, hogy perceken belül újra az álmok világában találhassam a magam, viszont úgy tűnik, az égiek mindenáron azt szerették volna, hogy ajtót nyissak, így kikaszálódva a meleg ágyból, a nappali felé vettem az irányt. Csodálkoztam, hogy anya miért nem nyitott eddig ajtót, de a konyhában hagyott cetli, melyen az állt, munkába ment, s majd jön, választ adott az eddig megválaszolatlan kérdésre.
Miután az ajtó másik oldalán lévő, igencsak türelmetlen személy kitartóan ragaszkodott ahhoz, hogy ő aztán tényleg nem megy el addig, míg valaki ajtót nem nyit, úgy döntöttem, jobban járok, ha elhallgattatom, míg szét nem szakad a fejem.
Megragadtam a kilincset, s kitártam, megpillantva annak a személynek arcát, aki nem hagyott aludni.
- Mit szeretnél?
- Ühm, most költöztünk ide, szerettem volna bemutatkozni. Bambam vagyok - mosolygott rám, a feltehetőleg thai srác.
- Bambam? - kérdeztem rá, kissé furcsálva a nevet.
- Kunpimook Bhuwakul a teljes nevem, de ezt használom, sokkal egyszerűbb - magyarázta zavartan, a szokatlanul hófehér hajába túrva, majd még hozzátette: - Na és te, ki lennél?
- Ühm, Subin. Kwon Subin.
Sz-Szóval a mellettünk lévő ház mostantól a ti tulajdonotokban áll? - nyeltem egyet, szinte láttam magam előtt, ahogy az eddig csendes, már-már félig kihalt utca, ami nem mellesleg megfelelt az olyan antiszociális személyeknek, mint például én, egy szempillantás alatt válik élénkké, ezzel felforgatva az életünket, legfőképpen persze az enyémet, a srác pofiját, s magát a személyiségét elnézve.
- Úgy tűnik, ezért is remélem, hogy jól kijövünk majd, Subin-ah - akárhányszor pillantottam fel kissé pufi, meglepően bután vigyorgó arcára, láttam azt a szinte már gyermeki jókedvet a szemében, - amit már oly rég elfelejtettem - miközben hozzám beszélt - Nos, a helyzet az, hogy rengeteg dolgom van még a költözés miatt, így egyelőre elköszönök. Örültem találkozásnak, remélem, látjuk még egymást! - intett, egy utolsó félmosoly kíséretében, aztán elszaladt, a mellettünk lévő, kertes ház felé.
