I'm Sorry

VII.

Percekig csak egymás szemébe néztünk, egymástól várva a választ. Egyikőnk se tudta, mit akarunk. Csak néztem a gyönyörű sötét szemeit, és elvesztem bennük. Már azt se tudtam, hány perc telt el, mikor megszólalt.

- Várjunk még?

Egy szót sem szóltam, a fejemet se mozdítottam, mégis a tekintetemből kiolvasta, hogy nem szeretnék sietni. Magához húzott, átölelt, nekem pedig lehullottak az első könnyeim, mióta ideköltöztünk. Először csak könnyek, aztán egyre hevesebben folytak lefelé. Annyira sajnáltam. Napok óta komolyabb érzelmeim vannak iránta, és erre szerintem ő is rájött, mint ahogy arra is, hogy ez fordítva is igaz. Itt állok az utca közepén, egy fiút ölelve, akiért teljesen odavagyok, ő pedig biztosan azt hiszi, csak játszom vele. Nem érzem magam annyira felnőttnek, hogy ennél többet nyújtsak egyetlen fiúnak is. Pontosan tudom, hogy ennyi idősen már az első alkalmon is túl vannak mások, de nekem még az első csókom sem volt meg. 

Nem ő az első fiú, akinek nem tudok többet adni. Az a baj a mai srácokkal, hogy mindent el akarnak sietni. Nekem ez nagyon nem hiányzik. És tessék most itt van egy fiú, aki megvárna, mégis nekem bűntudatom van, mert pontosan tudom, hogy ő többet érdemelne. 

Mikor elengedett, és meglátta a könnyes arcomat, egyből megértette, mit élhetek át.

- Semmi baj.

Adott egy puszit a homlokomra, majd hazakísért. Egész úton meg se szólaltam, ő viszont próbált felvidítani, így végig vicces történeteket mesélt az osztálytársainkról. Mikor a kapunkhoz értünk felé fordultam.

- Nagyon sajnálom. - ez volt az első mondatom mióta elindultunk.
- Tényleg semmi baj. - mosolyodott el. - Várhatunk még. Már ha egyáltalán szeretnéd.

Csak bólintottam, majd elköszöntünk, és ezzel lezártam a mai napot.

Másnap reggel egy arcomra kapott puszira ébredtem. Régen a bátyám ébresztett így, ezért automatikusan megfogtam a kezét, és berántottam magam mellé.

- Valaki milyen harcias. - hallottam meg a mellettem fekvő fiú hangját.

Azonnal felpattantak a szemeim.

- Theo?! Ez most csak egy vicc, ugye?
- Nem hercegnőm. Korábban keltem, és rohantam, hogy én kelthesselek fel. - mosolyodott el megint.
- Akkor most menj is ki, hadd öltözzek át.
- Nem maradhatok? - szomorodott el.
- Tőlem nyugodtan.

Összeszedtem a ruháimat, és hercegnősen átvonultam a fürdőbe, majd még az ajtóból visszanéztem rá. Mosolyogva becsaptam az ajtót, majd a lehető leggyorsabban átöltöztem.

Negyed órával később együtt léptünk ki az ajtón, és hagytuk el a házat egy újabb hosszú napra.