AZ EMO FIÚ

5.Annyira megváltozott

*Nyári szünet*

Most kezdődott a nyári szünet.
Az iskoláról csak annyit, hogy szerencsére befejeztem az utolsó évemet, és már nem kell abban a nyamvadt padban poshadnom.
Kívülállóként kezeltek.
Nem volt egyetlen haverom/barátnőm sem.
Vele azóta sem találkoztam.
A padlásra azóta sem mentem fel.
Ugyan ott van az a kis cetli, az a sok könyv, és az a bizonyos ágy...
Amin odaadtam magam neki...
Hiába lépett le, a szívem felét magával vitte.
Elvette a szüzességem, majd lelépett.
Azóta egy év telt el, de én semmit sem változtam.
Most pedig készülünk Kate- tel a repülőtérre, mert utazunk Benhez.
Mióta utoljára láttuk őt, azóta is egy év telt el.
Szóval igen...utazunk New York- ba.
Végre újra láthatom a legjobb barátomat, és a szülővárosomat.
Nagy gondolkodásomat Kate keze zavarta meg, amit az arcom előtt lóbálta.
- Hé, Sarah..jól vagy ?
Min gondolkodsz ennyire ?- mosolygott rám az édes húgicám.
Ő volt az, aki életben tartott.
Nélküle már meghaltam volna gyógyszertúladagolásban.
Igen, öngyilkos akartam lenni.
Depressziós voltam.
De már nem.
Már túlléptem.
Nem, nem Dave- en.
Őt még valahol, mélyen, nagyon szeretem.
Az öngyilkosságon.
Hiszen van egy húgom, akire vigyáznom kell.
Ez a kötelességem.
- S..semmin...csak tudod...újra eszembe jutott minden, ami...ami tavaly történt...- hajtottam le a fejem, Kate pedig megölelt.
- De együtt átvészeltük..átvészeljük..és én mindíg veled leszek, rendben ?- mosolygott rám.
- Te tartasz életben, húgi..- sírtuk el magunkat egyszerre.
- Na, de elég a lelkizésből, mert a végén még elkésünk.- töröltem le az arcát, majd az enyémet is.
A bőröndjeinket megfogva, kimentünk az utcára, bezártuk a ház ajtaját, majd fogtunk egy taxit, ami elvitt minket a reptérre.
Becsekkoltunk, majd felszálltunk a gépre.
Kate megint távol került tőlem, de azért még látó szemszögbe volt.
Istenem, ha vissza emlékszem...

*Visszaemlékezés*

Arra keltem fel (kb. 5 percet aludhattam), hogy egy fiú leül a velem szembeni helyre, majd rámemeli a tekintetét.

Gyönyörű kék szemei voltak.
Egy emós fiú volt.
Rámosolyogtam, de nem viszonozta.
-Hello.- köszöntem neki, de nem szólt vissza.
Kinéztem a mellettem lévő ablakon, és felhúztam a lábaimat.

A fiú méregetni kezdett, amitől én eléggé zavarba jöttem.
Ráhajtottam a kezeimre a fejem, és újra elaludtam.
Most valamiért nyugottabban aludtam.

*Visszaemlékezés vége*

Itt van a fejemben, az a szokásos, „mi lett volna, ha...“.
Mi lett volna, ha nem szálltam volna föl erre a gépre ?
Mi lett volna, ha nem szóltunk volna hozzá egymáshoz ?
Mi lett volna, ha nem szerettem volna bele azokba a gyönyörű kék szemekbe ?
Semmi.
Semmi nem lett volna.
Még mindíg szűz lennék, és még mindíg egy darabba lenne a szívem.
De nincs.
Ami megtörtént, az megtörtént.
Felhúztam a lábaimat, majd a fejemet rájuk hajtottam.
Csak néztem ki az ablakon.
Elaludtam.

Arra keltem fel, hogy egy idegen fiú leül elém.
A fején kapucni, a fülében egy fehér füles.
Csak annyit láttam, hogy barna a haja.
Nem aludhattam sokáig, pár perc.
Elég feltűnően méregettem a fiút.
Kék pólóban volt, és farmernadrágban.
Aztán rámnézett, engem pedig elkapott a Deja Vu érzés.
Végignéztem rajta.
Istenem, annyira megváltozott, hogy ha nem nézek bele azokba a gyönyörű szemekbe, akkor 100%, hogy nem ismertem volna fel.

Hogy kit ?
David- et.
Igen, azt a David- et, aki elvette a fél szívem, és aki magáévá tett.
Hirtelen nem tudtam mit csináljak.
Megráztam a fejem, felugrottam a helyemről, majd a lány wc- be rohantam.
Igen, rohantam.
Áhh, nem néztek bolondnak az emberek, amiért rohangálok egy repülőn...
Leültem a földre, és csak gondolkoztam, majd hirtelen kitört belőlem a sírás.
Na, és ki jött utánam ?
Nem, nem David.
Kate.
Kate, aki mindíg mellettem volt.
Aki segített a nehéz helyzetekben.
Legugolt mellém, és megölelt.
- Miért kellett felbukkannia ?- suttogtam.
- Nem tudom...ha megengeded, akkor most elküldöm melegebb éghajlatra.- állt fel Kate.
- Ne ! Nem kell, megoldom.
Csak segíts felállni.- mondtam.
Miután visszasétáltam a helyemre, inkább rá sem néztem David- re.
Felhúztam a lábaimat, majd elaludtam.
Na, és mire keltem fel ?!
Arra, hogy fogja a kezem.
Mellettem ül.
Kihúzom a kezem az övéből, majd átülök az előttem lévő helyre, ami amúgy az ő helye.
- Az az én helyem.- szólalt meg.
Sokkal férfiasabb lett a hangja.
- Az pedig, a te kezedben, a szívem fele.- mutattam rá.
- Ez, pedig, itt bent -mutattam a szívem helyére- ez a másik, szilánkokra tört fele.- könnyeztem be .
- Szóval inkább kussolj be.- jelentettem ki, majd felhúztam a térdeim, rájuk hajtottam a fejem, majd a felhőket kezdtem vizsgálni.
- Olyan merész vagy, mégis annyira törékeny.- suttogta, én pedig ráemeltem a tekintetem.
- Te már csak tudod.